Anyám miért nem látja be sosem, ha hibázik?

18: tudom milyen sors vár rám, ha lehet ezt mondani. Mamám ugyanilyen. Ha eddig nem, szerintem később sem fog beindulni nála egy folyamat.

21: kiírtam a kérdést, hátha valaki megerősít, vagy hozzátesz. :DD

22: itt nem arról van szó, hogy ő nem csinált semmit sem. Arról van szó, hogy apámat okolja amiatt, mert nincs még fullos házuk. Mert nem fogadta el X éve - miattunk, a távolság miatt, piciként nagyon keveset láttam - a külföldi munkát. És itthon nem kapott egy időben annyira jól, de fizikailag és kollégák szempontjából megfelelt neki. Szóval ő nem dolgozott szinte soha, de apámra fogja, hogy kereslet hiányában még nem tudtak házat venni. Mert ő nem akarta újra elhagyni évekre a családját.

A nárcisztikus után pedig utánanéztem. Valamiben látok hasonlóságot, de anya máshogyan gyalulta le az önbizalmamat, nem próbálta meg rajtam keresztül azt elérni, amit neki nem sikerült. Egy szívügye volt csak, mégpedig az, hogy néptáncoljak, mert neki régen nem engedték. Ja, és máshogyan próbál irányítani. Gondolom egyfajta családi minta követés. Mama nagyon sokáig megmondta neki felnőtt emberként is, hogy mit tegyen.

#25: Akkor csak valamiért nem akarom belelátni a személyiségzavar jellemzőit. Habár a webbetegen olvasható információ erről a betegségről, 80%-ban hajaz anyámra. Igazság szerint belegondolva valóban nem tudja mások érzelmi szükségleteit kielégíteni, mert az övéi sincsenek. Általános harmadikos koromig vannak szép és kellemes emlékeim. Ahogy elköltöztünk, mintha akkor indult volna be igazán. De apa szerint mindig is ilyen volt. A lényeg, hogy folyton bekapcsol az énvédő mechanizmusa, amikor valamilyen negatívum érinti. Egyszer annyira összevesztünk még tinédzserkoromban, hogy megemlítettem neki az apámmal lévő házasságát. Nem reagálta le rögtön, hanem X idő elteltével azt hallottam, hogy a zuhany alatt mondja a magáét. Volt ott minden... hülye kis p.csától minden.

A testvéremet nagyon ajnározta, ha ez számít. Úgymond nálunk ő a kedvenc anya részéről. Főképp azért, mert ő fiú.

Emlékeim szerint általános iskolában sem volt populáris, de később se, középiskolában. Inkább az utóbbiról beszélt, hogy ott piszkálták.

#26: dolgozom a sajátomon. Csak idegesít, hogy van ez az egy állandó probléma. Már azzal is beérném, ha önzetlenül néha próbálna támogatni és megérteni. Elfogadni. Már tudom, s nemcsak ebben a helyzetben, hogy a Te kommunikáció nem működik, legtöbbször veszekedés a vége.

Egyszer párom megmondta neki, hogy rohadtul nem ismer engem, mint ahogyan ő beállítja. Énvédés: rögtön visszavezette rám, hogy én nem voltam nyitott vele szemben. Jelentem alássan: próbálkoztam.

Vagy nagy probléma szokott lenni az ajándék... Nem tudja mit vegyen nekem, pedig sokszor - és nem azért, hogy vegye meg nekem - pont elhintettem előtte, hogy jaj ez tök jó lenne, jaj ezt szeretem. Csak figyelnie kellett volna. Illetve ha netán mégis meghallott valamit, az drága. Sosem áldozott rám, lerongyolt ruhákban, cipőkben jártam. Iszonyatosan garasos.

Előfordult, hogy hasonlítgat hozzá. Gyermekkoromban nagyon rosszul esett, amikor azt mondta nekem, hogy "amikor a testvéred még alsós volt, neki nem kellett segítség a tanulásban". És éreztem rajta egyfajta büszkeséget a fiú irányába.

A testvéremmel nem jó a kapcsolatom. Mondhatjuk azt, hogy semmilyen, mert egymás ellen hangolt minket. Ő sem tud rólam semmit, én se róla. Meg nem tudnám mondani, hogy pontosan mit csinál a munkahelyén. Egy időben én többre vágytam, egy jó testvéri kapcsolatra. Kicsiként még nem voltak ilyesmi problémáink, együtt hülyültünk, a szivatások ellenére éreztem, hogy ettől még szeret. Ott is már kezdett előjönni, de nem úgy, mint amikor elkezdett kamaszodni, és elköltöztünk. Onnantól kezdve ő is gyalulta az önképemet. Persze anyám előadta, hogy mennyire elszomorítja az, hogy nem jövünk ki, szinte utáljuk egymást. Én gyerekként nyilván nem tudtam elfogadni, hogy ő a kedvenc gyerek. Ugyanazt a szeretetet akartam, mint amit bátyám megkapott. Helyette inkább nem is az, hogy teljesíthetetlen elvárásokat kaptam, de kaptam dögivel... Mégpedig amiatt, mert lány vagyok. Még az a mondat nagyon megmaradt bennem, amikor kértem valamit a boltból és neki az volt a válasza, hogy nem tudja megérdemlem-e. Ha bátyámmal veszett össze, vagy ordenáré csúnyán beszélt vele, valamikor szólt érte, valamikor elnézte. Ha még szólt is, nem rótta fel később neki. Pl mióta mindenki külön van jobban el van nézve, hogy bátyám mennyire keresi őt, mint én anyát. Mintha nekem lányként kötelességem lenne az érzelmi szükségleteit kielégítenem. Mert mi lányok érzünk, kimutatjuk az érzelmeinket.

Hozzáteszem, hogy bátyám tisztában van azzal, hogy anya miatt olyan a kapcsolatunk amilyen. Azt nem tudom, hogy ennek tudatosításával miért nem akar ezen változtatni. Teljesen kizárta a szűk családi kört.

Nagyon nagy civódásaink voltak. Hol én mentem neki, hol ő. A vége az lett, hogy inkább kerülni kezdtem. Ha kint volt a konyhában, nem mentem ki. Megvártam, míg befejezi az ebédet.

Sajnálom, hogy energiapazarlás... És dühít, hogy a környezetében mindenki ezt kapja meg. Húgával sem fényes a kapcsolata. Az ő családja csúnyán szólva meg van rohadva. Folyamatos dráma, veszekedés. De az utóbbi időben azt vettem észre, hogy nem szívesen mesél róluk, mert kifejtettem neki a véleményemet. Márpedig ha szembesül azzal, hogy a családja trágya, akkor lehet ő is az. (Már bocs a hasonlatért. :D)