Szülők, akiknél a gyerekek már kirepültek! Milyen gyakran találkoztok a felnőtt gyerekeitekkel? Milyen a viszonyotok? Milyen gyakran beszéltek egymással?

A kulcs az, hogy amikor a gyereked felnőtt, tudj vele felnőtt kapcsolatot kialakítani. A "mindig az én pici fiam/lányom marad" nem működik, ebben feszeng a felnőtt gyerek, menekülne, kötelességtudatból, összeszorított foggal tűri a nagy "aggódást", ami inkább csak szeretetnek álcázott kontroll.

Amikor egy szülő elfogadja, hogy a gyereke immár kompetens felnőtt, aki tudja az életét egyedül élni, akkor ki tudnak alakítani egy jó kis felnőtt-felnőtt viszonyt, amiben a gyerekének is jó lenni. Az én szüleim először nem értették ezt, de mára nagyon jól kialakult, és sokszor én kezdeményezem a találkozást, mert hiányoznak. Amíg "aggódtak" meg hívogattak meg érzelmizsaroltak, hogy olyan ritkán talákozunk, addig sosem jutottunk el odáig, hogy hiányozzanak, mert már előbb elkezdték a hisztizést.

Amúgy halkan jegyzem meg, hogy nem is lehet elvárni egy gyerektől, hogy majd "rád nyissa az ajtót". A felnőtt szülőnek az utolsó pillanatig a saját élete a saját felelőssége. Ha nem tudott magának értelmes elfoglaltságot találni, baráti kört kialakítani, eleget félretetnni a saját ápoltatására öreg napjaira, akkor magára vessen, de elég etikátlan ezt a felnőtt gyerekére terhelni meg elvárni tőle mindenfélét azon az alapon, hogy ő nevelte fel. Persze, hogy felnevelte, de a gyerek nem kérte, hogy megszülessen, ilyenért bűntudatot kelteni meg érzelmileg zsarolni nagyon visszatetsző. Annak ellenére, hogy kb mindenki ezt csinálja.

Ezek a legrosszab szülők. Akik azért szülnek hogy idoskorukban is ratelepedjenek a sajat gyerekeikre. Én havi 1x hívom a szüleimet, évi pár látogatás. Pontosan azért mert anyám a tipikus rátelepedő szülő. Sokkal jobban erzem magam távol tőle.

Ha viszont normálisan neveled fel a gyereked, és hagyod élni, azt csinálni amit szeretne, akkor magától is keresni fog téged. De ez nem azt jelenti hogy egy házban öregedtek meg, vagy hogy melled költözik a faluba és hetente látogat.

Az a legidegesítőbb amikor az olyanokból mint te anyós lesz. Volt már ilyennel dolgom, kikötötte hogy a fia nem költözhet el tőle 30 perces útnál messzebb, hogy egymás seggeben lehessenek, és minden hétvégén náluk legyünk. Na ezt egyhamar meg is untam (a srácot is, de amúgy sem bírtam volna az anyóst sem).

#17, tévedsz, már pedig pont egy érett, felnőtt embert zavarják az ilyen "becenevek".

Ha már a szülők megajándékozták a gyereket egy szép névvel, akkor azért használják is. Persze Nikoletta helyett lehet Nikit használni, vagy Botond helyet Botit, de ne úgy szólítsanak, mint 5 éves koromban.

#13-as voltam.

10-es vagyok, valaki kérem írja meg: mire kaptam ezt a nagy lepontozást? Lehet, hogy félreérthetően fogalmaztam.

Nem azt akarom mondani, hogy miután a gyerekem felnő, onnantól kezdve leszarom, és semmi közünk egymáshoz, nem is érdekel, hol van és mit csinál.

A kérdező hozta az "évente egyszer látom" példát. Ezért írtam, hogy ha évente egyszer látom személyesen a gyerekemet, akkor az reményeim szerint nem azért lesz, mert nem akar látni, hanem azért, mert ennyire van csak lehetősége. Mert pl. külföldön, nagyon messze él, és csak ennyi látogatás fér bele a szabadságába, hiszen időt kell szakítani az otthoni teendőkre, amik munka mellett nem fértek bele, a saját családjára, a párja szüleire, esetleg egy nyaralásra is. És ha ennyire van lehetősége, hát elfogadom. Nem sértődöm meg, nem nyomasztom, nem terrorizálom azzal, hogy "elhagytál engem" meg "ezért szültelek meg?". Hagyom élni az életét. Nem láncolom magamhoz, nem várom el, hogy lemondjon lehetőségekről csak azért, hogy a közelemben maradjon és hozzám jöhessen ebédelni minden vasárnap. Nem akarom, hogy körém szervezze az életét, mert azzal elveszek tőle valamit. Önállóságot, szabad választást, pihenést, családi életet. Jó kapcsolat esetén úgysem fog megszakadni a kötelék, fontos leszek neki akkor is, ha ritkábbak a találkozások. És ha jön, szívesen jön majd.

De én természetesnek tartom, ha egy felnőtt embernek már nincs heti gyakorisággal igénye a szüleivel való találkozásra. Látok számos olyat, hogy emberek félve mondják meg anyukának, hogy most egy más, egész hétvégés programot szeretnének, vagy le is mondanak róla, mert anyukához ezen a hétvégén is "menni kell", különben "szegény szomorú lesz". Nem költöznek oda, ahová szeretnének, ahol kellemesebb, kényelmesebb az élet, mert akkor előfordul, hogy esetleg csak havonta látná őket anyuka, és "szegény szomorú lesz". "Itt vegyünk házat, mert anyukám szomorú lesz, ha messzire költözünk, és nem fogunk olyan gyakran találkozni". Szülők is tiltakoznak: "nehogy elköltözz 60 kilométerre, fiam, hát az nagyon messze van, hogy fogsz átugrani onnan kedden rétesért, ha sütni akarok neked, és én hogy ugrok át csütörtökön megnézni hogy vagy, ha hiányzol?". Na, szerintem ez a borzasztó. Ezért írtam a leválás fontosságáról.

Ne függőségből, kötelességtudatból, vagy lelkiismeretfurdalás miatt jöjjön el hozzám a gyerekem, hanem akkor jöjjön, amikor szeretne. Attól függően, hogy milyen messze lakik, hogyan dolgozik, mennyi teend_je van, mikor van ideje a pihenésre, barátokra, hobbira, ez lehet gyakrabban vagy ritkábban. Kell neki időt szánni a saját életére is.

Én is 1-3 hetente elmegyek a szüleimhez (ahogy sikerül), mert lehetőségem van, és mert szeretnék. Tudnék menetrend szerint mondjuk minden szombaton is menni, de az már erőn és igényen felüli "kötelező kör" lenne számomra. Szeretem őket, de jobb ez így.