Ez tényleg akkora szemtelenség volt annak fényében, ahogy ő viselkedik?

Nem gúnynak szántam, és csak úgy jött. Mindig is ezt csinálta, de amióta nem vagyok kislány, nem bírom elviselni. Ó, beszéltem már vele, az állandó kritizálásáról. Elmondtam, hogy utálom, kértem, hogy ne csinálja, mert rosszul esik, mert ezzel nem segít. Válasza? Azzal, hogy kritizál (kiskorom óta, mindig), ki tudom javítani a rosszat, tudok fejlődni, és amikor majd később ér kritika, jobban fogom bírni. Aha, tök jól hangzik meg minden, de ezzel nekem nem jót tesz. A szándék megvan, a cselekedetével nem éri el. Nem vagyok mindentudó, viszont az, hogy azért kritizál, hogy eltörte a poharamat, ami valahogy a konyhapultról a táskájára került, valamelyikünk véletlenül lelökte valamivel, én meg simán tovább lépek azután, hogy össze van seperve, ő meg 1 óra múlva is erről beszél, hogy mennyibe belexarok az egészbe, miközben ezer más van amin idegeskedni lehet, ami nem 250 ft-s pohár... vagy amikor a vérnyomás mérést mutatja meg nekem, a szociális gondozó és ápoló végzettséggel rendelkező lányának, hogyan kell, mert rosszul csinálom (szerinte), mert a háziorvos máshogy mutatta neki, és a kórházban, idősek otthonában, hajléktalanok otthonában és az iskolában biztos rosszul mutatták vagy egyszerűen belexarnak, hogyan kell jól feltenni, és elkezd engem okítani, hát akkor borult a bili. Egy kórházi nap alatt több vérnyomást mértem meg, mint ő egész életében, mégis kritizál és "okít", aztán amikor leszerelem, mert pont erről, amiről papírom lesz két héten belül, ne akarjon felülbírálni.

Ezer példát tudnék felsorolni, hogy mikkel kerget a sírba, de így is hosszú lett a fentiekkel.

Olyanra is volt példa, hogy leejtettem egy könyvet, apám meghallotta a csattanást.

Kiabálja kintről, hogy mi volt ez?

Felelem, bocsi, leejtettem egy könyvet.

Mire ő, egyáltalán miért esett le?

Ennyi volt a válaszom: mert működik a gravitáció.