Miért olyan nehéz elviselni, egy 13 éves elkényeztetett, nyámnyila és pénzéhes mostohafiút?

Az miért baj, ha az anyjával "szerelmesek egymásba"?

A srác nálatok lakik, vagy miért kellene neked "nevelgetni"? Nincsenek szülei? A nevelgetés helyett talán már ráférne a nevelés. Mellesleg a nyámnyila-jelző nehezen fér össze a balhé-kreálóval. Az elkényeztetés pedig nevelési (nevelgetési) hiba, nem a gyerek vétke.

Talán mert nem érdekel?

Ennyiből nem lehet következtetést levonni.

Lehet, hogy te vagy féltékeny a szoros anya-fia viszonyra. Lehet, hogy kivetítesz rá olyan tulajdonságokat, amik nincsenek is.

Lehet, hogy tökéletesen szembementél az előző 9 év nevelési elveivel.

Mondjuk ne nevelgetni próbáld, hanem megismerni és megkedvelni.

És nevelje meg az anyja.

Mostohagyerek szemszögéből írok.

18 voltam, mikor - kényszerűségből - össze kellett költöznöm a m. anyámmal. Addig jól kijöttünk, ám az együttélés 2. évében már egymáshoz sem szóltunk.

Miért?

1. féltékeny volt rám, és állandóan apán lógott, mi - akik 5 évig mindent megbeszéltünk - volt, hogy hetente! 10 percet tudtunk kommunikálni, mert Fefe gyere ide, menj oda, hozd-vidd a fiamat, minket, stb.

2. irányítani próbált! Megmondta, hogy-merre-mi, korlátozott, mikor koncertről jöttem haza (kb. háromhavonta jártam el) kizárt, és egész éjszaka bxott beengedni...

3. és mikor rájött, hogy engem nem tud uralni, alázott, leszólt, minden szavamra azt mondta, marhaság, a véleményem miatt - ha eltért az övétől - már ostoba, vagy "krrrrv@hüye" voltam...

4. és mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő mondta, ha nem, akkor előfordult, hogy napokig nem szólt hozzánk (apához, de a fiához sem)

3 év után leléptem, de ezek épp elegek voltak, hogy egy önbizalom hiányos, magamba forduló, és másokhoz bizalmatlan (addig nyílt és mosolygós voltam) személy legyek.

A tök laza, családcentrikus és vicces apám pedig egy merev, rögeszmés férfi lett, aki nemcsak engem, de a bátyját is teljesen les.z.rja.

Szóval mielőtt egy GYEREKET vádolgatnék, alaposan magamba néznék, hogy ÉN hol cs.s.ztem el.

Nagyon is értem, mire gondol a kérdező, ill. hogyan érez.

Ugyanis ugyanebben, vagy hasonló szituációban vagyok (már ami a rövid leírásokból kiderült).

A párom két gyereke közül az egyikkel bármikor megtalálom a közös hangot. Persze a nevelés hiánya időnként vele kapcsolatban is okoz gyomorgörcsöt. A másik gyerek viszont... Olyan alapvető gyűlölet van benne, hogy azzal nem lehet mit kezdeni. Nem csak irántam, bárkivel képes úgy beszélni mint akit a v..gából rántott elő. Erre nála is rájön a nevelés hiánya. Borzalom!

Tudjátok mi a baj, illetve mi az ilyen elvált - gyerekkel mással összejövős kapcsolatoknak a nehézsége?

Ugye általában anyukához kerülnek a gyerekek. Nos, egy teljesen normál kapcsolatot is ha megnézünk, legtöbbször az anya hozzáállása a gyerekkel szemben a mindent elnéző, babusgató magatartás. Általában az apa az aki a gyereket kicsit leemeli az anya öléből, kicsit szigorúbb, kicsit ösztökéli az önállóságra. Ha kell kemény, irányt mutat, kemény korlátokat állít, odacsördít ha a gyerek lehülyézi az anyját.

És azt hiszem ez a dolgok rendje, ez így van (lenne) jól.

Aztán jön egy ilyen vegyes kapcsolat, ahol apuka kikerül a képből. Akinek NEVELNIE kellene a gyereket, nem engedni a hisztizős - tiszteletlen irányba. Viszont bejön helyette egy másik személy. Akit akárhogy is szeret anyuka, a gyerektől igyekszik minél távolabb tartani, a nevelés jogát SOHA nem fogja megkapni az új társ. Bizonyos szemszögből ez érthető is. Emellett, megfejelve a történetet, anyukának lelkiismeretfurdalása van a gyerek miatt, igyekszik valahogy pótolni az apát, na de apai nevelést nem tud neki adni, csak önmagát. Tehát még több lelki babusgatást kap a gyerek, még kevesebb korláttal. Az új társ meg ott áll és némiképp kívülről látva a dolgokat, fogja a fejét, hogy "úúúristen, hát a gyerek most sz.rt az anyja szájába, úgy beszélt a tulajdon anyjával mint a kutyával, mégsem történt semmi, sőt...". Viszont ha ő rászól a gyerekre, hogy "nem igazán helyes hogy így beszélsz anyáddal", azonnal jön az anyatigris szerep, előbb-utóbb ki is mondja anyuka is, hogy "figyelj, neked nincsen jogod rászólni az én gyerekemre". A gyerek meg röhög a markába, legközelebb még többet fog magának megengedni, KÖVETKEZMÉNYEK NÉLKÜL!

Egy szó mint száz, ezek nagyon nehéz helyzetek. Én pl. a mai napig nem tudtam megtalálni a helyes magatartást. Próbáltam közeledni a gyerekhez, sokat játszani, beszélgetni vele. De erre sem jött pozitív visszacsatolás, cserébe nem kaptam jogot arra hogy rászólhassak ha rosszat tesz. Sőt, ugyanúgy kutyaként bánt velem a 8 éves gyerek. És így nagyon nehéz szeretni ám! Hogy te adjál mindent, a semmiért cserébe. Aztán próbálkoztam a teljes elszigetelődéssel is (jelenleg itt tartok), már nem szólok a gyerekhez, nem is nézek rá. Vicces, de egy fedél alatt lakunk de hetek óta nem láttam az arcát :-). Mert már azt is megkaptam tőle korábban hogy én nem szólhatok hozzá.

Tehát klasszikus NEVELÉST nem gyakorolhatsz soha. Maximum (nagyon jól írta a kérdező) nevelGETéssel próbálkozhatsz. De csak próbálkozhatsz, az esetek nagy részében azt sem teheted. Lehetsz a gyerekkel jó fej, költhetsz rá, elhalmozhatod. Ez mind szép és jó. Ha szerencséd van még a párod is értékelni fogja ezt. De sajnos azt csak max. tétlenül nézheted ahogy a gyerek neveletlenül nő fel, és egyre meredekebb dolgokat művel.

Én erre jutottam eddig :-)