Miért olyan nehéz elviselni, egy 13 éves elkényeztetett, nyámnyila és pénzéhes mostohafiút?

A 9-nek gratulálni szeretnék a tökéletes megfogalmazásért. Aki ezzel nem ért egyet az nem tudja értelmezni, átérezni az általa leírtakat. Ez nem azt jelenti, hogy az rosszul gondolkodik, aki másképp látja. Csupán neki szerencséje van, mert olyan családot, olyan anyát fogott ki új partnereként, akit nem kell "nevelgetni". Igen, itt édesanyákról beszélek. A rendszerváltás óta felgyorsult válási folyamatok első felnőtté vált generációjáról. Ma velük óriási problémák vannak. Éppen azért, mert maguk is sok esetben elvált, édesapai életre nevelés nélkül nőttek fel.

Az az édesanya, aki megtilt, vagy csak egyszerűen megakadályozza az új kapcsolatában a nevelőapát a gyerek nevelésben, sajnálatos módon fogalma nincs arról, hogy a szeretett gyermekének a lehető legnagyobb kárt okozza. Egyszerűen felnevel egy tanítatlan gyereket (mára szó szerint hemzseg a Magyar társadalom az ilyen gyerekektől. Ne feledjük, kicsiny hazánk közel van az 50%-os válási arányhoz).

Véleményem szerint kettő fő megoldás van a sok egyéb mellett.

Az édesanya biztosítson lehetőséget a gyerek édesapjának, hogy az apai ágon hozzá járulhasson a megfelelő neveléshez. Sajnos ez sok család esetében anyagi nehézségekbe ütközik (a miértek hosszúak).

Természetesen mindezt úgy, hogy nem ócsárolja az édesapát a múltbéli dolgok miatt, mert a gyermek szemében értékét veszíti a saját szülője. Értéktelen embert meg látni sem akar, nemhogy bármit is tanulni tőle. Ha mégsem bírja megállni, akkor sem a gyerek előtt tegye (már csak azért sem, mert kb. 30%-ban hibásak a férfiak válás esetén. Bár igazából én még ebben is kételkedem, mert szerintem nem feleség és férj az alap probléma. Most mondanám, hogy a probléma a gyökereknél van, kicsit igazat is szólnék, de inkább a koronánál. Gondolom most csak pár ember ért meg, de hosszú lenne kifejteni).

A második, talán még fontosabb dolog.

Ez nem más, mint a 20-as válaszadó egyetlen mondata, amiben minden benne van.

"Szóval ha ilyen helyzetben gond van, akkor a legjobb lenne, ha a felnőttek egyeztetnének egymással és hasonló álláspontot képviselnének a gyerek előtt."

Nem a "legjobb lenne", hanem a legjobb. Szigorúan minden esetben. Ha valamiben nézeteltérés van azt nem a gyerekkel kell megbeszélni, hanem a partnerrel. Már a kapcsolat elején egyeztetni kellene, ha én azt mondom, te azt mondod. Ha én megengedem, te is engedd meg. És így tovább. Természetesen oda-vissza irányban. Ha nézeteltérés adódik (fog adódni, hisz képtelenség mindent átbeszélni, minden helyzetre sablonosan felkészülni és akadhatnak napi dogok is), akkor csak egyszerűen válasz nélkül kell hagyni a dolgot a gyerek irányába.

Akár elég lehetne ennyi is; „ na várjunk ezzel egy picit. Előbb mi átbeszéljük a dolgot”. Lehetőleg az egyeztetést nem a gyerek előtt kell megejteni, és mihamarabbi válasszal kell szolgálni. Az viszont legyen azonos mindkét fél részéről. Ha nem az, akkor ildomos megjegyezni a gyereknek, ha rajtam múlna ezt nem tehetnéd. Ő ebből mint egy felkészülve tudni fogja, hogy a következő hasonló esetben nem biztos, hogy ugyan ez felállás fog érvénybe lépni.

Így kellene működnie az első házasságban is. A 2.-ban meg végképp. Azért, mert azt maga a gyerek is tudja, hogy egy mostohának nincs joga a neveléshez, és ezzel rendre vissza is élnek. De mindezt csak addig tehetik, míg a két szülői nevelés szinkronba nem kerül. Innentől kezdve a gyerek automatikusan meg fogja érteni, hogy nincs választása.

Soha nem a gyereket kell megszólni. Esély nincs rá, hogy jó irányba neveld, ha azt a pároddal nem rágod át előbb. Tövéről hegyére. A gyerek mindig haragszik a szigorúbb szülőre, első sorban ugye az apákra. Ezt nem megengedhető. Itt meg is említhetném, ez egyik fő problémát a gyerek-édesapa kapcsolat terén. Az igazi apa éppen ezért nem tud nevelni, mert a gyerek az első szigorúbb szónál azonnal szalad az édesanya karjába. Az édesanyáknak viszont nem széttárni kellene azt, hanem megkérdezni mi, és hogyan történt. Ha úgy látja, az apa helyesen döntött, akkor visszaküldeni azzal, fogadj szót apádnak, mert igaza van. Ha úgy gondolja nem volt igaza, egyeztessen vele, és nem a gyerekkel.

Hogy ez miért nincs így a valóságban? Ez megint nem ide tartozó téma, de röviden annyit, hogy ma harcolni kell az igaz szeretetért. Elsők között beleértve a gyerek szeretetét is. Az lesz a nyertes, aki engedékenyebb. Mi lesz a végeredmény? Nyissuk ki a szemünket és meg fogjuk látni. Persze csak akkor, ha meg is szeretnénk látni.

Továbbá hab a tortán, bár ezzel csak bonyolítom a leírtakat, hogy mára sokkal nagyobb a felelőssége a szülőknek a nevelésben, mert finoman fogalmazva, az iskoláktól elvették a jogot a nevelés kiegészítéstől. Hogy értsük, mára az iskolák is csak édesanya módjára "simogathatják" a gyereket. Érdemleges neveléssel nem tudnak hozzájárulni, segíteni a szülőknek. Legalábbis múlthoz képest.

Tehát, első sorban az édesanyát kell rávezetni arra, hogy fontos a nevelés, hisz enélkül a gyereknek egy kész szenvedés lesz beilleszkedni a hétköznapi életbe.

Ha vette valaki a fáradtságot, hogy elolvassa, mi több értelmezze az a leírtakat, annak szeretnék egy kis rövidke történetet elmesélni ezen témakörből.

Túl a 30-as évein megromlott házasságból elváló nő, s vele maradó kisfia igaz története.

Válás! Nem meglepő, hisz oly sokan válnak.

A férj megtörik, az alkohol felé fordul. A nő a menekülés, az újrakezdés lehetséges esélyeseként külföld irányába indult, akkor kb. 6-8 éves kisfiával.

(az apának esélye nem maradt a nevelésre)

Évekig éldegéltek egy albérletben, hol másokkal összezárva, hol ketten szeretett fiával.

Megismerkedett egy szintén elvált fiatalemberrel. Ott is egy gyerek, akit nem ő nevelt. Az édesanya Magyarországon.

Az immáron 35-ös éveiben járó nő hitelkártya tartozást felhalmozva, nem tudta beosztani a az egyébként beoszthatót.

Újdonsült barátja, aki megfontolt ember módjára élte az életét, kisegítette, jobban mondva kifizette a felhalmozott tartozást.

Ó de kedves vagy, aranyos vagy. Szeretlek kicsim.

Alig pár hónap elteltével ismét felhalmozta. Olyan dolgokat vett meg, amire nem volt szüksége, de egyben fedezete sem.

Pár hónapos, szeretjük egymást kapcsolat révén, a barát így szól; Én nagyon szeretlek és nem akarlak elveszíteni, de ez így nem fog a jövőben működni. Kettő dolog közül döntened kell, hogy mit választasz.

1, Bármennyire is nem szeretném, de megszakítjuk a kapcsolatunkat

vagy a másik lehetőség, amelyet szeretném, ha választanál

2, Én ismételten kifizetem a felhalmozott tartozásodat, de ezt csak abban az esetben, ha a hitelkártyádat ide adod nekem.

A reakció, felháborodás. Talán mindenki felháborodna, hisz ez az én kártyám, az én életem.

De a szeretet erősebb volt. Belegyezett. Addig lesz nálam a kártyád, míg meg nem tanulod a pénzt beosztani- mondta a szerető férfi.

Hónapok teltek el. Közben békében és szeretetben éldegéltek úgy, hogy a hölgytag megértett, azért tette a párom, mert szeret minket. A gyerekemet is. Ennek tudatában beleegyezett, hagyta a saját gyerekének a kompromisszumos nevelését.

Közben a férfi fia is a családhoz csapódott. A Magyarországon élő édesanya elengedte a fiát, mondván talán szerencsésebb lesz az apjával (ez az igazi együttérzés. Lemondok a fiam közvetlen szeretetéről a jövője érdekében. Meghajolnék egy ilyen nő előtt).

Évek teltek el. A mostoha fiút nevelője édesapja irányába is fordította. Ő az igazi apád-mondta.

Az édesapa nem élt szülői jogával. (ne ítéljük el ezért, ennek is megvan a maga magyarázata).

Nem, nekem te vagy a faterom- mondta válaszként a fiú. Mindenki, mindenkit tisztelt és szeretett a családban.

Közben a gyerekek felnőttek, szakmát tanultak ki.

Alig betöltve a 20. életévüket mindkét fiú kirepült a családi házból. Önálló úton indultak el.

A több nevelést kapott, női ágról származó fiú talpraesettebb lett. Másik országba költözött, amelyet önmaga intézett. Utazást, munkát, szállást. Szakmájában dolgozik, és meglehetősen jól keres. A fiú ágról származó fiú is elboldogul. Véleményem szerint mély nyomai maradtak annak a nevelésnek, amit tízen éves koráig kapott. Ezt ugyan úgy értem testi fejlődés tekintetében, és abban is, hogy olyan jogokat formált, ami nem feltétlenül engedhető meg. Én ezt szeretném csinálni, azt nem, ezt akarom, azt nem. Sajnos az élet nem így működik, de ennek ellenére jó srác lett belőle is.

Immáron a magukra maradt boldog pár, akiket nagyon összekovácsolt a szeretet.

Egy éttermi vacsoránál így szól a nő;

Az az szólt volna, ha tudott volna.

Nem jött szó az ajkára, csak könnyekben fürdő szemein látszott, hogy valami nem hétköznapi szavak kimondásával erőlködik. Szemmel látható, hogy igen nagy lelki súlytól szeretett volna megszabadulni..

Majd dadogva annyit mondott Köszönöm.

Mit kincsem, mit szeretnél megköszönni?- volt a partner kicsit értetlen reakciója

Azt, hogy kitartottál mellettem. Azt, hogy segítettél leszokni egy rossz szokásomról.

Azt, hogy segítettél felnevelni, saját útjára engedni a fiamat.

Köszönöm.

Egy igazi férfinak ez jelenti a mindent.

Reménykedem benne, hogy többen megértették ezen írásomat.

S talán pár ember választ is kapott kérdésére.

Köszönöm.

Azt hiszem, a legfontosabbat kihagytam.

Önzetlen, odaadó szeretet nélkül egyik megoldás sem működik.

9-es vagyok, köszönöm az elismerő szavakat. Mivel jó ideje benne vagyok egy ilyen lélekőrlő helyzetben, bizony rengeteget gondolkodtam a miérteken, megoldásokon, és úgy látszik kiforrtak a gondolatok. Persze megoldás az továbbra sincs, sőt...

De látom Nálad is megvan az élettapasztalat, végigolvastam, és -kevés kivétellel- értettem. És csak egyetérteni tudok.

A történet a végén meseszerű, némiképp tükröt állított nekem is.