Ti is szoktátok azt érezni, hogy elidegenedtetek a szüleitektől, családtagjaitoktól?

Én totál ezt érzem az elmúlt években.

Apám már meghalt, alkoholista volt. Anyám pedig az elmúlt pár évben teljesen "megzuhant" lelkileg. Depressziós lett, folyamatosan negatív, lehangolt, teljesen elengedte magát testileg lelkileg.

Egész életemben boldogtalan voltam, depressziós, önbecsülésem, önismeretem nulla. Nyilván megvolt az oka, mert ezer külső és belső hibám mellett nem tett jót egy alkoholista gyűlöletét megélni 20+ éven át. Viszont 25+ éves korom óta "felfelé" ível az életem. Dolgozom, haladok előre, sokkal nyitottabb, boldogabb vagyok. Akár munkahely akár hobbi, úgy érzem megtaláltam a valódi "családomat" akik megbecsülnek, támogatnak.

És mellette ott van anyám, akivel úgymond nem tudok mit kezdeni.

Ahogy észrevettem a családunkban generációkon át az volt a tradíció, hogy "a gyerek azért van, hogy majd a szülőt ápolja" és előre gyomorgörcs kerülget, ha belegondolok hogy rám is ez a "sors" vár.

Például egy időszakban jöttek a "nem-e akarsz haza költözni" kérdések, vagy "nem-e akarsz közelebb lakni" én meg őszintén szólva örülök, hogy elmenekülhettem az ország másik felébe és az égvilágon semmi nem venne rá, hogy bármikor haza költözzek. Meg alapvetően felnőtt emberként boldog vagyok, hogy a magam lábán állok, magam életét élem, és totál nem vágyom arra, hogy vissza húzzanak a "mélybe" maguk mellé az emberek.

Az egész most is onnan indult ki, hogy rokon írt rám, hogy hívjam fel anyámat minden nap, meg beszéljek kicsit vele, mert arra van szüksége, és csak mi a gyerekei tudunk neki segíteni... Ami szép és jó, csak pont azt érzem, hogy egyszerűen én sem tudok rajta segíteni, mert próbáltam, de azt látom, hogy aki úgymond magán nem segít, azon más sem tud. Csak oda láncolja az embert maga mellé.

Igazából magam sem tudom mit is akartam írni, csak valahogy azt érzem, hogy egyszerűen nem érdekel a saját anyám. Mert annyira céltalan, negatív ember lett, pont az a típus akiket az életben messzire elkerülök és azt látom, hogy bárhogy is próbálnék segíteni, akkor sem lépne ki a jelenlegi helyzetéből és elkezdeném ugyanazt a szélmalom harcot vívni, mint ami generációkon keresztül megy, hogy abba rokkan bele a gyerek, hogy a nyakára nő a szülő.

Én meg pont úgy érzem, hogy 25 évnyi sanyargatás, önostorozás, önutálat után megtaláltam a önmagamat, céljaimat, kialakítottam a baráti, kapcsolati körömet, eldobtam a régi "láncokat". Évek kellettek, mire tudatosan felépítettem magam lelkileg, önismeretileg, és normális emberként telnek a napjaim. És nem akarom ezt eldobni magamtól.