Ti is szoktátok azt érezni, hogy elidegenedtetek a szüleitektől, családtagjaitoktól?
Én totál ezt érzem az elmúlt években.
Apám már meghalt, alkoholista volt. Anyám pedig az elmúlt pár évben teljesen "megzuhant" lelkileg. Depressziós lett, folyamatosan negatív, lehangolt, teljesen elengedte magát testileg lelkileg.
Egész életemben boldogtalan voltam, depressziós, önbecsülésem, önismeretem nulla. Nyilván megvolt az oka, mert ezer külső és belső hibám mellett nem tett jót egy alkoholista gyűlöletét megélni 20+ éven át. Viszont 25+ éves korom óta "felfelé" ível az életem. Dolgozom, haladok előre, sokkal nyitottabb, boldogabb vagyok. Akár munkahely akár hobbi, úgy érzem megtaláltam a valódi "családomat" akik megbecsülnek, támogatnak.
És mellette ott van anyám, akivel úgymond nem tudok mit kezdeni.
Ahogy észrevettem a családunkban generációkon át az volt a tradíció, hogy "a gyerek azért van, hogy majd a szülőt ápolja" és előre gyomorgörcs kerülget, ha belegondolok hogy rám is ez a "sors" vár.
Például egy időszakban jöttek a "nem-e akarsz haza költözni" kérdések, vagy "nem-e akarsz közelebb lakni" én meg őszintén szólva örülök, hogy elmenekülhettem az ország másik felébe és az égvilágon semmi nem venne rá, hogy bármikor haza költözzek. Meg alapvetően felnőtt emberként boldog vagyok, hogy a magam lábán állok, magam életét élem, és totál nem vágyom arra, hogy vissza húzzanak a "mélybe" maguk mellé az emberek.
Az egész most is onnan indult ki, hogy rokon írt rám, hogy hívjam fel anyámat minden nap, meg beszéljek kicsit vele, mert arra van szüksége, és csak mi a gyerekei tudunk neki segíteni... Ami szép és jó, csak pont azt érzem, hogy egyszerűen én sem tudok rajta segíteni, mert próbáltam, de azt látom, hogy aki úgymond magán nem segít, azon más sem tud. Csak oda láncolja az embert maga mellé.
Igazából magam sem tudom mit is akartam írni, csak valahogy azt érzem, hogy egyszerűen nem érdekel a saját anyám. Mert annyira céltalan, negatív ember lett, pont az a típus akiket az életben messzire elkerülök és azt látom, hogy bárhogy is próbálnék segíteni, akkor sem lépne ki a jelenlegi helyzetéből és elkezdeném ugyanazt a szélmalom harcot vívni, mint ami generációkon keresztül megy, hogy abba rokkan bele a gyerek, hogy a nyakára nő a szülő.
Én meg pont úgy érzem, hogy 25 évnyi sanyargatás, önostorozás, önutálat után megtaláltam a önmagamat, céljaimat, kialakítottam a baráti, kapcsolati körömet, eldobtam a régi "láncokat". Évek kellettek, mire tudatosan felépítettem magam lelkileg, önismeretileg, és normális emberként telnek a napjaim. És nem akarom ezt eldobni magamtól.
válasza:
válasza:Nyilván azt várod, hogy megerősítsünk a döntésedben, de már meghoztad azt.
Édesanyádon nem kell csodálkozni, leélte az életét egy alkoholista mellett, nem tudjuk miért nem változtatott. Az a generáció tűrt mindent sajnos, mi ezt már másképpen csinálnánk, másképpen csináljuk.
Apád már nem sanyargatja, végre elérkezhetne neki egy megnyugvásos időszak, a szeretteivel való több foglalkozás, csak már nincs kivel.
Te tudod megítélni, hogy ezt a magányt érdemli-e.
válasza:Ne haragudj, de az írásodból lejön, hogy hiába építetted ki az új életed, félsz tőle, hogy anyukád visszaránt.. ezek szerint benned is ott vannak azok a személyiségvonások.
Miért esik nehezedre naponta írni egy üzenetet? Szerintem egyszerűen érzéketlenné váltál és nekem ez egyáltalán nem fér bele egy "új pozítív életszemléletbe". Akármennyi rosszat is okozott anyukád, ő szült meg és nevelt fel ezt ne felejtsd el. Ha maguk a szüleid se érdekelnek, mi érdekel téged az életben?
válasza:Ez nem személyiségvonás kérdése. Egyszerű tényként látom akár a saját családomban, akár másokéban, hogy segíteni csak azon lehet, aki önmagán is segíteni akar. És nyilván próbál az ember segíteni, csak azt látom, hogy ez a segítség mindig elmegy egy kisujjam nyújtom a karom kell helyzetbe. Lásd a fentebbi "nem-e költözöl haza" kérések.
Másik dolog amitől mindig falnak tudtam volna menni az "ne felejtsd el, hogy ő az anyád/apád", ő nevelt fel, ő szült meg" szöveg. Ezt kaptam rokonoktól bárkitől. Egész életemben "tabu" volt apám alkoholizmusáról beszélni, sőt konkrétan mindig azzal jöttek, hogy "tiszteljem mert mégis csak az apám".
Holott nem kaptam se szeretetet, se anyagi, se lelki se semmilyen támogatást. Sosem értettem miért kellene bárkit szeretni, tisztelni, csak azért mert megcsinált, meg "felnevelt". És nyilván mindig olyanok mondták ezt akik amúgy 1-2 órát nem bírtak ki velük, nekem meg az életem több mint fele mellettük telt.
Az sem igaz, hogy érzéketlen lennék.
Hiszen mint mondtam, úgy érzem felnőttként találtam meg a "valódi" családom. Akár kollégák, akár barátok, ismerősök körében.
Példának okáért volt olyan születésnapom amit konkrétan anyám és a családom elfelejtett. Kollégáim viszont megköszöntöttek, megleptek. Konkrétan kis szülinapi összeülést kaptam tőlük munka után. Olyat amilyenben az életben előtte nem volt részem.
Vagy ott vannak az ajándékozós ünnepek. Konkrétan nem tudom, anyámnak mit tudnék venni. Pont abból kifolyólag, hogy azt látom, semmi hobbija, semmi célja, semmi amivel kapcsolatban meg tudnám lepni. Ezzel szemben a barátaimat, kollégáimat akár csak alkalomtól függetlenül is meglepem, vagy ők engem. Volt, hogy a főnököm a hobbimmal kapcsolatos eszközöket adott nekem, csak úgy, mert tudta, hogy ez érdekel, és szeretett volna benne segíteni.
És igen, ahogy a kérdés maga is szól, nem érdekelnek a saját szüleim. Elidegenedtem tőlük.
A vicc az, hogy a rokonságban is voltak emberek, akikről mindig úgy nyilatkoztak, hogy felénk se néznek, le se szarnak minket, pedig a rokonok a család...Ők voltak az ellenség. Ahogy most én vagyok az ellenség, miközben teljesen megértem, miért is szakítottak meg minden kapcsolatot az adott rokonok.
Vissza fordítom a kérdést...attól, hogy a szüleim nem érdekelnek, miért "nem érdekelhetnek" bármi más?
Tényleg csak úgy tudnék fogalmazni, hogy megtaláltam az embereket, akikhez kötődöm, és ők az én "családom", ők akik fontosak. Nem szektás vagyok vagy bármi, egyszerűen kialakítottam és folyamatosan alakítom is a kapcsolati körömet olyan emberekkel, akikkel azt érzem, hogy kapcsolatban akarok lenni. Rájuk viszont figyelek, tudom mit csinálnak ők is tudják én mit csinálok.
22:16-os "mindent tűrő generáció" gondolattal nagyon egyet tudok érteni.
Ha csak anyám nézem, nem hagyta ott apámat, mert "hátha megváltozik" meg "mit szólnak az emberek" meg "egyedül hogy nevelek fel gyereket". Inkább maradt egy alkoholista munkanélküli léhűtő mellett.
Neki lett volna választása, nekem gyerekként nem volt.
Gyerekként azt kaptam, hogy "tiszteljem apám mert az apám" miközben ő ott alázott meg ahol tudott. Vissza se szólhattam, mert megkaptam, hogy "ha vissza beszélek csak rosszabb lesz" és tipikus tűrj el minden szart embert próbáltak faragni belőlem.
Mindezek mellett jött a sok mit kezdesz az életeddel meg rokoni lenézések, mert nyilván mindenki okosabb ha a másik életéről van szó. Mellette mindig azt kaptam, hogy belőlem semmi nem lesz, senki nem lesz.
Anyám abban sajnálom, hogy egyrészt igyekezett védeni, segíteni. Másrészt gyakorlatilag csak asszisztált egy alkoholista terrorjához és soha nem lépett. Pedig lépnie kellett volna, nem csak maga miatt, hanem a gyerekei miatt is.
Vagy ha már "szabályok":
- Tiszteld apád mert az apád (alanyi jogon csak mert megcsinált?
- Tiszteld anyád mert megszült (én kértem?)
- A rokonság fontos, kellenek a kapcsolatok (Igen a kapcsolatok kellenek, csak nem mindegy, hogy a jó kapcsolatokat építed ki, vagy ragaszkodsz a rossz, lehúzós kapcsolatokhoz mert hát rokon)
Vagy az összes rokoni látogatás is "el kell menni mert ott kell lenni" hozzáállása.
Vagy "Mit szólnak ha nem jössz el".
Illetve ha már telefonálás:
Pár éve volt anyámmal egy beszélgetésem telefonon.
Akkoriban már kezdtem magamra találni de éreztem, hogy nagyon nehezen megy a kapcsolatok kialakítása, az emberekkel való kommunikáció, az érzelmek kezelése mások felé.
Éreztem, hogy semmi önbizalmam, semmi önbecsülésem.
Anyám megkérdezte, hogy "De miért nincs?"
Próbáltam válaszolni és hozzá tettem, hogy nyilván nem tett jót, hogy egy alkoholista terrorjában nevelkedtem 20+ évig.
Erre kaptam tőle egy agresszív választ hogy "Jajj te már régen elköltöztél, régen túlléphettél volna rajta". Megkaptam, hogy "Te mindig is ilyen voltál".
Ezzel gyakorlatilag azt láttam, hogy még apám halála után is tabu téma az, hogy milyen is volt mellette élni.
És rám lett hárítva minden felelősség, hogy hát ilyen vagyok és kész. És véletlenül sem az, hogy valami itt nagyon el lett b..szva amiről nem én tehetek.
Holott azt látom az évek múlásával, hogy nem "ilyen vagyok", hanem sokkal nyitottabb, határozottabb, céltudatosabb, boldogabb ember lettem.
Mondhatni kezdek elérni egy "átlagos" szintet. Hiszen vannak céljaim, van munkám amit szeretek, és megbecsülnek benne, jól kijövök emberekkel, sokkal nyitottabb vagyok a világra. Van kapcsolati "hálóm" meg úgy tényleg minden ami egy átlagos embernek kell.
Csak elgondolkoztam, hogy ha legalább félig meddig normális családban növök fel, akkor nem 25+ évesen kezdek el nyitni a világ felé, hanem alapból nem zárkózom be és nem kell éveket eltöltenem azzal, hogy rendbe hozom azt a "hibát" magamnak, aminek nem is kellene ott lenni.
Valahol innentől indult el bennem az a gondolat, hogy ha már a saját anyám is rám hárítja a felelősséget, akkor az életben csak magamra számíthatok. Amire később rá jöttem, hogy nem teljesen igaz, mert vannak emberek, akikre lehet számítani, viszont magunknak kell elindulni és megtalálni őket.
"Anyámnak keresnék egy jó pszichológust."
Volt anyám pszichológusnál többször is.
Egyszer pont azt mesélte, hogy elmondta minden gondját baját. A pszichológus meg vissza kérdezett, hogy oké, de mi a baj, miben tudok segíteni? És próbált pont arra rávilágítani, hogy ezek az élethelyzetek mindenkivel megtörténnek, és egyszerűen túl kell lépni rajtuk, meg kell találni a céljainkat.
És nem azt mondom, hogy megérdemli a magányt, inkább úgy mondanám, hogy magának köszönheti. Hiszen ő maga engedte el az életét. És persze, jön mindenki azzal, hogy "csak ti tudtok rajta segíteni". De ez nem igaz. Nem tudunk és nem is nekünk kell. önmagának kell felépítenie az életét, és nem arra várnia, hogy majd a gyerekei haza költöznek és szórakoztatják.
Csak példákat mondok:
Panaszkodott, hogy a rokonok felé se néznek. Kérdeztem, hogy te voltál náluk?
Ő nem megy, nem fog buszozni, jöjjenek a rokonok nekik ott a kocsi.
Hozzá tenném, ha átmentem a rokonokhoz akkor nem jött. Mindig kérdezték, miért nem jött, érdeklődtek felőle, de ő nem jött.
Szomszédnál ugyanez, panaszkodott, hogy a barátnője át se jön beszélgetni, felé se néz. De mikor mondtuk, hogy átnézünk, jöjjön ő is akkor jött a válasz, hogy ő nem megy.
Meg is értem, hogy hozzá sem jön senki, mert elhanyagolt és folyton csak panaszkodik meg árad belőle a negatív energia.
Pont a hobbimból kifolyólag azt látom, hogy tőle sokkal idősebb emberek is aktívan sportolnak, dolgoznak, társasági életet élnek, ő meg semmit nem tesz ezekért.
És pont mint ahogy egy felnőtt 30+ férfi megkapja, hogy ne lakjon otthon, ne anyuci legyen az élete minden örömforrása, legyen önálló meg szabad pont ugyanúgy a szülőnek is el kell fogadni, hogy a gyereke nem lesz már úgy a gyereke, és új célokat kell kitűzzön az életében.
válasza:3-as vagyok, válaszolnék amiket írtál.
Nagyon értelmesnek tűnsz, nem is probállak meggyőzni, hogy foglalkoznod kéne anyukáddal.
De: kiszámoltad már mennyibe kerül pénzben felnevelni egy gyereket? Panaszkodsz, hogy csak "felneveltek", de már az is milliókba kerül.
Ha ezt az egy tényt nézzük, miért nem tudsz neki hetenre párszor írni?
Anyukád akármennyire is taszito számodra, valószinűleg ő maga is súlyos depresszióban van. Abból maga, még ha akarna se tudna kijönni egyedül. Rajtad kívül számithat még másra?
Az élet arról is szól néha, hogy felülkerekedünk a sérelmeinken és megbocsátunk. Még ha tudod anyukád sosem fog megváltozni, segíthetsz rajta.
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!