Ti is szoktátok azt érezni, hogy elidegenedtetek a szüleitektől, családtagjaitoktól?
Én totál ezt érzem az elmúlt években.
Apám már meghalt, alkoholista volt. Anyám pedig az elmúlt pár évben teljesen "megzuhant" lelkileg. Depressziós lett, folyamatosan negatív, lehangolt, teljesen elengedte magát testileg lelkileg.
Egész életemben boldogtalan voltam, depressziós, önbecsülésem, önismeretem nulla. Nyilván megvolt az oka, mert ezer külső és belső hibám mellett nem tett jót egy alkoholista gyűlöletét megélni 20+ éven át. Viszont 25+ éves korom óta "felfelé" ível az életem. Dolgozom, haladok előre, sokkal nyitottabb, boldogabb vagyok. Akár munkahely akár hobbi, úgy érzem megtaláltam a valódi "családomat" akik megbecsülnek, támogatnak.
És mellette ott van anyám, akivel úgymond nem tudok mit kezdeni.
Ahogy észrevettem a családunkban generációkon át az volt a tradíció, hogy "a gyerek azért van, hogy majd a szülőt ápolja" és előre gyomorgörcs kerülget, ha belegondolok hogy rám is ez a "sors" vár.
Például egy időszakban jöttek a "nem-e akarsz haza költözni" kérdések, vagy "nem-e akarsz közelebb lakni" én meg őszintén szólva örülök, hogy elmenekülhettem az ország másik felébe és az égvilágon semmi nem venne rá, hogy bármikor haza költözzek. Meg alapvetően felnőtt emberként boldog vagyok, hogy a magam lábán állok, magam életét élem, és totál nem vágyom arra, hogy vissza húzzanak a "mélybe" maguk mellé az emberek.
Az egész most is onnan indult ki, hogy rokon írt rám, hogy hívjam fel anyámat minden nap, meg beszéljek kicsit vele, mert arra van szüksége, és csak mi a gyerekei tudunk neki segíteni... Ami szép és jó, csak pont azt érzem, hogy egyszerűen én sem tudok rajta segíteni, mert próbáltam, de azt látom, hogy aki úgymond magán nem segít, azon más sem tud. Csak oda láncolja az embert maga mellé.
Igazából magam sem tudom mit is akartam írni, csak valahogy azt érzem, hogy egyszerűen nem érdekel a saját anyám. Mert annyira céltalan, negatív ember lett, pont az a típus akiket az életben messzire elkerülök és azt látom, hogy bárhogy is próbálnék segíteni, akkor sem lépne ki a jelenlegi helyzetéből és elkezdeném ugyanazt a szélmalom harcot vívni, mint ami generációkon keresztül megy, hogy abba rokkan bele a gyerek, hogy a nyakára nő a szülő.
Én meg pont úgy érzem, hogy 25 évnyi sanyargatás, önostorozás, önutálat után megtaláltam a önmagamat, céljaimat, kialakítottam a baráti, kapcsolati körömet, eldobtam a régi "láncokat". Évek kellettek, mire tudatosan felépítettem magam lelkileg, önismeretileg, és normális emberként telnek a napjaim. És nem akarom ezt eldobni magamtól.
Telefonálás:
Világ életünkben úgy telefonáltunk, hogy akkor beszéltünk, ha épp úgy volt kedvünk, volt téma, miegymás.
Volt, hogy hetekig nem hívtam, volt hogy naponta többször, de ehhez kellett az, hogy "hívni akarjam" érezni akarjam, hogy érdekli amit mondok. De sosem tudtam úgy telefonálni senkinek, hogy felhívlak mert fel kellett.
Na meg ahogy mondtam kisujjam nyújtom fél karom kell. Ha naponta hívnám akkor az lenne kevés.
Mikor lett kocsim, rögtön azzal jött mindenki, hogy "De jó akkor többször haza tudsz jönni anyádhoz". Én meg pont úgy voltam, hogy így nem kell több napra jöjjek, csak jövök egy családi ebédre és megyek is.
Nyilván anyámnak ez kevés, és mindig az van, hogy "már mész is" "maradj még" de egyszerűen van dolgom meg nyilván felnőtt emberként nem az az életem, hogy otthon TV-zzek hétvégente anyámmal.
És hozzá tenném, igyekeztünk segíteni, mellette lenni, de abból lettek a költözz haza meg a "gyerekeim az egyetlen örömforrásom az életben" helyzetek.
"kiszámoltad már mennyibe kerül pénzben felnevelni egy gyereket?"
Vissza kérdezek, a gyerek kérte, hogy megszülessen?
A gyerekvállalás nem egy "befektetés" nem csak pénzbeli dolog. Saját példámból de ezer más ismerősöméből kiindulva egyáltalán nem mindegy, hogy indítasz neki valakit az életnek. Lehet tied a világ minden pénze, ha mellette egy lelki sérült "nyomorékot" dobsz ki a nevelés végén.
"Az élet arról is szól néha, hogy felülkerekedünk a sérelmeinken és megbocsátunk."
Igen, az élet erről szól. Felülkerekedünk, megbocsájtunk...DE...és nagy DE...ahogy az első leírta, nem adjuk fel magunkat.
És az egész dilemmám ebből indul ki, hogy azt látom, egy ilyen helyzetben minél inkább segíteni akar az ember, annál inkább "elkényelmesedik" az a fél akinek segítünk, annál inkább kihasználja a helyzetet annál inkább elvárja, természetesnek veszi. Ezt látom a nagyszülőkön, apámon és anyámon is.
És itt vagyok 30 évesen, előre felé akarok haladni az életben. Karriert építeni, megtalálni a párom, családot alapítani, és boldognak MARADNI. Mert jelen helyzetben annak érzem magam, és lehet gonosz és önző dolog ez tőlem, de nem akarom feladni a saját életem, saját boldogságom azért, hogy utána életem végéig otthon ülhessek magányos céltalan agglegényként anyámmal.
Én felülkerekedtem a múlton. Túlléptem a sérelmeken és kiépítettem a magam életét. És pont ezért nem akarom az egészet eldobni.
Nem olyan dologról beszélünk ami csak úgy elmúlik. Ez nála egy évek óta ott lévő "állapot" amiből meg sem próbál kimászni.
Én meg egyszerűen nem akarok szélmalom harcot vívni.
válasza:Ahj mintha magamat olvasnám. Csak apa nem volt, anyu meg egy nárcisztikus önző, öntelt, hazug alak. Mamám is hasonló. Nem könnyű kilépni ebből.
Én is megkaptam az áldást, amikor 25 évesen elmertem jönni 15km-re és össze mertem költözni a párommal. Mama kb kitagadott, adjak neki mindent vissza amit 25 év alatt kaptam, dögöljek meg, ne legyen mit ennem, egy K""a vagyok, semmire sem viszem stb.
Anyámtól is szégyeljem magam, ennyi a hála stb.. De azt tudni kell hogy 16 éves korom óta dolgoztam, én figyeltem rendeztem a számlákat. Egyedül voltam sokat mert anyám össze vissza pasizott, sokszor azt se tudtam épp hol van, ott hagyott nem egyszer minden pénz kaja nélkül. De még mindig jobb volt mint amikor ő hozta oda a perverz pasikat. Áhh könyvet írhatnék miket átéltem.... De legyek hálás.
Nem tudom igazán szeretni őket. inkább kötelességből, meg a lelkiismeretem miatt találkozom velük. Mamáról gondoskodom amennyire kell, mondjuk tőle kaptam azért anyagi dolgokat... ha szeretet nem is.
Anyámmal próbálom nagyon minimalizálni a kapcsolatot.
Jó, nyugodt az életem nélkülük. Van szerető rendes párom, jön a baba, anyagilag is elvagyunk, stabil jó munkahelyem van, vannak barátaim. 2,5 év alatt elértem mindent, amit otthon nem sikerült mert tönkre tettek.
A regenerálódás nehéz, vannak visszatérő rémálmaim, bennem van a kisebbség érzés...
Anyám is azt gondolja majd ápolom stb.. soha!!!
Felelőtlen, O nem foglalkozik magával, az egészségével, házával, azzal hogy dolgozzon rendesen, neki semmi senki sem jó. Úgyhogy idővel eljön az idő, hogy lelakja magát teljesen. De nem fog érdekelni.
Örülök hogy helyrejött az életem, legszívesebben soha nem találkoznék, beszélnék vele többé. Nem hogy még majd ápolgassam és tönkre tegyem újra az életem.
Neked is kitartás, tovább ezen az úton, tartsd magad... Úgy gondolom napról napra könnyebb, mégha nehéz út is. Nem tartozol neki semmivel. Nem kérted az életet, nem kérted hogy "felneveljen". És kaptál bőven rosszat is. Akkor miért várhatna el bármit?!
A Rokon meg... Nálam is előkerült nemrég pont egy , hogy szegény anyu.... Na elkapott az ideg, leosztottam... De megértett.
válasza:Előző kommentelők vagyok, csak közben elolvastam a kommentjeid is kérdező :)
Hát behalok ezen a kocsi témán is, teljesen megértelek, én is amikor vettem autót ilyen gondolataim voltak, legalább bármikor el tudok jönni. 😁 Ja képzeld mamám hogy reagált, messziről feketének látta... Azt mondta hogy már gyászolni akarom őt hogy fekete kocsit vettem? 😂 Mondtam hogy nem mama, ez olajzöld vagyis inkább olyan szürkés. Na akkor meg azt mondja, hogy szép hogy nem fogom gyászolni...
Anyám meg egyből meghatározta hogy ki ülhet a kocsimba, anyós űllésre pl. csak ő meg a párom 😂😂 vicc , betegek... Amúgy természetesen egy forintja nincs benne. Én se vagyok normális, hogy tartom velük a kapcsolatot.
Mindenből csak a saját érdekeik nézik, segíteni nem lehet rajtuk sehogy sem.
Maximálisan azt szerették volna hogy én egész életemben otthon, csak nekik éljek, meg persze esetleg dolgozzak.
Ezek után nagyon fura mégis ez a kapocs. Ami köztetek is van. Nem tudom mi táplálja ezt: kötelesség, vagy megbújik kis remény, esetleg szeretet, vagy a lelkiismeretünk, vagy a vágy egy anya, egy normális család után.... Nem tudom, de őszintén én utálom ezt az érzést. Mert ez az egyetlen ami visszatart attól hogy 100%ossan "meggyógyuljak " és élhessem teljesen felszabadultan boldogan az életem. Gondolom Neked is valahogy így lehet.
válasza: válasza:Nem feltétlenül akar egy anya egy gyermeket. Én pl csak becsúsztam, nem akart senki...
Megköszönni hogy felnevelt??? És hogy? "Nevelt" engem mindenki, egyedül nagypapám nevelése ért valamit, ő mutatott jó példát. Sírba is tette a drága felesége és lánya. Köszönjük meg nekik?? 😂
válasza:Előző válaszoló vagyok még mindig, csak véletlenül elküldtem a fél választ.
A kérdező legyen is büszke magára, hogy a Sz"r-ból várat épített a rossz példa, a sok lelki fájdalom , visszahúzás ellenére. Én is nagyon büszke vagyok magamra. Mert szerintem az emberek nagy része, ezeket a dolgokat átélve drogosá, alkoholistává, öngyilkossá, stb vált volna. Sokan ettől kevesebbtől megzuhannak egy életre.
A kérdező nyugodtan írja ki mi fáj neki... Aki nem ment át ilyenen, sosem fogja megérteni.
válasza: válasza: válasza:További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!