A fiam 32 éves, velünk él, és a számítógépes játékon kívül semmi nem érdekli. Amikor ideje van, állandóan játszik. Nincs közös programunk, enni is a gép előtt szokott. Nincs barátja, barátnője. Aggódunk érte, nem hallgat senkire. Van megoldás?

Azért mert a legtöbb ember elképzelése az életről, hogy XY korban el kell költözni, és XY korban meg kell nősülni, meg gyerekrt vállalni, még nem bizgos hogy az a normális, vagy csak az a normális...

Ha egészségügyileg nem károsítja ez az életmód és Ő így boldog, meg is tud élni mellette, akkor ezzel semmi naj nincs.

Ne akarjuk már mi megszabni, definiálni a boldogságot és a normalitást, önkényesen...

Ugyan egy 32 éves felnőtt már nem gyerek, és nem hibáztatható egyedül a szülő, de a nevelés kihat a gyerek felnőttkorára. És nem azért kell ebből a szemszögből is megvizsgálni az adott problémát, hogy hibást keressünk, hanem azért, mert ha tudjuk az okokat (amiből mondjuk egyik rész a nevelés), akkor könnyebb megoldást is találni.

Ajánlott olvasmány: [link]

A srácot nagyon óvatosan pszichoterapeutához kell küldeni. Részletek lejebb.

Azt, hogy ez a helyzet a 31 éves fiú (nem férfi!) hibája, azért tagadom, mert a nagykorú ember azon keretek közt tud önmagáért tenni, amit megtanítottak neki vagy amit megtanítottak neki vizsgálni, bővíteni. Ez olyan, mint a csőlátás. Ha ez a nevelés-oktatás elmaradt/sérült, akkor ugyanannyira szabad ezt a hiányosságot a szemére vetni, mintha 31 évesen nem tudna írni vagy olvasni. ha valakit nem tanítottak meg az alapvető higiéniára, honnan tudná, hogy az embereknek mi a bajuk vele? Ja, hogy ott a net olvasson ról! De ha nem tudja, mi az alapvető higiénia, hogyan keressen rá. Ő csak azt látja, hogy az emberek távolmaradnak.

Kérdező, sok tekintetben hasonlítok az egykori fiadra. Az iskolák után dolgoztam, félretettem lakásra, fizettem a rezsimet, kajámat, mert külön éltem (azonban szinte tuti nem éltem volna külön, ha a munkám miatt nem kényszerülök másik helyre). Amit magamra főzés címén végeztem, azt felejtsük el! Emellett kb. 35 éves koromig sok főzött kaját vittem el anyámtól.

Emellett tkp. nem volt semmi érdemi magánéletem, mint a fiadnak. Én a játékok helyett az újabb diplomába, nyelvvizsgába, internetbe menekültem. A fél Wikipédia a fejemben van, lett új BSc diploma, angol C1 nyelvvizsga, ami egyrészt eredmény is volt, de ugyanakkor legalább ugyanakkora pótcselekvés is.

Én nem azért nem ismerkedtem emberekkel és nem tartottam velük a kapcsolatot, mert felsőbbrendűnek éreztem magamat vagy az emberi kapcsolatot jelentéktelennek, hanem mert magamat nem tartottam eléggé értékesnek, figyelemre méltónak a számukra. Ez lehet, hogy még soká nem változott volna, de az anyám a kezembe nyomta egy ismerőse pszichológusának a telefonszámát, azzal a felkiáltással, hogy a csajnak segített, hátha nekem is, és hogy rám bízza a döntést. Nagyon lényeges: ezután anyám soha nem kérdezett a pszichológusról, hogy elmentem-e hozzá. Vacilláltam, és közben elvesztettem a számot. 3 hónappal később újra elkértem, és 35 évesen terápiára kezdtem járni. 38 évesen vesztettem el a szüzességemet egy viharos, de rövid kapcsolatban (a 25 évesen a prostinál volt alkalom csak félsiker, azt nem számolom ide). 3 hét múlva 40 leszek, még most is terápiára járok. De már vannak barátaim, akiket én is keresek, vannak hobbijaim, járok társaságba.

Én amiatt voltam egyedül, mert 1. öcsém elerodálta az önbizalmamat, 2. anyám megingatta a szerethetőségbe vetett alaphitemet, 3. a szüleim között soha nem láttam semmiféle gyengédséget, amiből tizenévesen építkezhettem volna, 4. nagykamasz koromra nem voltak „barátaim”, akiktől eme tekintetben példát vehettem volna, 5. az egyetemen a tapasztalathiány miatt nem is mertem próbálkozni csak egyszer, akkor is csak ló helyett szamár alapon kellettem (mint utólag felismertem). A külső segítség igénybevétel meg azért maradt el 15+ évig, mert nem hittem, hogy erre van szükségem, és mert ez érzelmi dolog, és arra semmilyen nevelést/képzést nem kaptam.

Ha neki így jó ..

Visszataszító ez a nőknek,azért nincs barátnője .

Nem mindenki extrovertált (én sem,sőt!)

Attól még nem kell gyökérnek lenni a saját szüleiddel. (nem mész ki enni,nem beszélsz velük)

Amúgy ilyen egy áltagos 25-30 év körüli "férfi" mostanság,szóval nagy tragédia nincs ..