Ti meg tudnátok bocsátani apukatoknak 25 évnyi nem törődést?

Kb. úgy vagyok, mint te. Óvodás koromban elváltak. Utána nem foglalkozott velem. Kétszer próbáltam kapcsolatot kialakítani, amikor nagyobb lettem, egyszer általános iskolás koromban, egyszer már középiskolásként. Nem volt rá igazán vevő. Én elengedtem. Megbocsátottam neki olyan szinten, hogy nem haragszom rá, elfogadtam, hogy ez van.

Neked még biztosan szükséged van rá, hogy találkozz vele, hogy kicsit megismerd. Majd utána eldöntöd, hogy mi legyen. Nekem már nem kell az ő törődése, ahhoz, hogy jól érezzem magam.

Én édesanyámmal vagyok hasonló helyzetben. Már gyermekkoromban elváltak a szüleim. Eleinte látogatott minket a testvéremmel, elvitt magához, fizette a gyerektartást (ami a legeslegminimálisabb összeg volt, amit akkoriban megállapíthatott a bíróság). Aztán egyszer csak eltűnt, évekre. Nem keresett minket, nem fizetett semmit. A saját rokonaitól tudta a családom, hogy él-e vagy nem. Évekkel később felbukkant, mintha mi sem történt volna. Újra elkezdett látogatni. Ekkor 10 éves körül lehettem, boldog voltam, vágytam egy anyukára. Majd hamarosan újra eltűnt. A nyolcadikos ballagásomon hívatlanul megjelent. Ha esetleg találkoztunk (soha nem költözött el, maximum 1-2 várossal odébb lakott, mint én) akár véletlenül, akár úgy, hogy az ő rokonainál, akikkel én hébe-hóba tartottam a kapcsolatot, úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Most 24 éves vagyok. Az elmúlt években nagyon ocsmány dolgokat hallottam róla, hogy mit csinál, hogy lecsúszott.

Ha most felkeresne, valószínűleg azt gondolnám, hogy ez is csak ideiglenes. Lehet, hogy megbocsátanék neki - persze mindig lenne bennem fájdalom, amiért anyuka nélkül nőttem fel. Viszont nem hiszem, hogy akarnám vele tartani a kapcsolatot vele. Most már nincs közünk egymáshoz, és már nem is vágyom megismerni őt.