Kiderült, hogy apukám Asperger-szindrómás, járt már valaki így, ti hogy kezeltétek ezt?

Ugyanaz az ember maradt, mint aki volt.

Ha vannak olyan számodra zavaró tulajdonságai, szokásai, amik összefüggenek az állapotával, azokat talán most megértőbben tudod kezelni, illetve elfogadod, hogy ő így működik és ha van rá lehetőség, alkalmazkodsz hozzá. Pl. nem erőltetitek, hogy ő is vegyen részt a rendszeres nagycsaládos összejöveteleken, ha ez neki kínos/unalmas. Vagy tekntettel vagytok rá, hogy szereti a rendet, vagy fontos számára a gondos tervezés. Nem arra gondolok, hogy az egész család alárendeli magát az ő rigolyáinak, de arra igen, hogy a lehetőségekhez képest teret hagytok neki.

Olvasd el Graeme Simsion: A Rosie-projekt - Ésszerű szerelem című könyvét. Persze ez irodalom, és nem a való élet, de én nagyon jól szórakoztam, mikor felfedeztem a nagylányom meg a férjem vonásait a főszereplőben. Egyikük sem diagnosztizált Aspergeres, de nem csodálkoznék, ha rajta lennének a spektrumon. A hűtőnkben feliratok vannak, hogy melyik polcra mit kell tenni, különben a párom semmit nem talál meg, a gyerekem nyolc évesen részletes írásos szabályzatot készített a zongora használatához (hova rakd el a kottát, mikor kell lecsukni a zongora fedelét, stb. és saját maga számára rajzos folyamatábrát a reggeli készülődéshez (öltözés, fésülködés, reggeli, fogmosás, kabát, iskolatáska...) aztán két mozzanat között szépen odament a kifüggesztett papírhoz, és megnézte, mi a következő teendője. Mi meg persze hagytuk. Fura volt, az igaz, de zavarni nem zavart senkit.

Ha apukád régóta aspergeresnek érzi magát, akkor biztos kiokosodott arról hogy milyen tünetei vannak, és ezek lehet hogy tényleg kicsit beépültek a magatartásába.

Kb. minden kicsit magának valóbb emberre rá lehet fogni, hogy aspergeres. Ahogy minden kicsit gyanakvóbb meg paranoid, kicsit gátlástalanabb, törtetőbb meg skizoid.

Azert az szomoru hogy 24 evesen fel kell tenned egy ilyen kerdest...

Az en anyukam skizofren - atto megnugyanugy szeretem mielott megtudtam, sot talan meg jobban

Igazából olyan embernél, akinek az asperger szindrómával vagy enyhe autizmussal kapcsolatban nincsen szüksége külső segítségre, nincs jelentősége a diagnózisnak. A lényeges kérdés az, hogy mik azok a dolgok, amikben nehézségbe ütközik. Ezekkel kell valamit csinálni, és ezeknek a létén nem változtat sem egy pozitív, sem egy negatív diagnózis. Van, akinek persze lelkileg segítség ("nem idióta vagyok, hanem aspi"), ez a jó eset, meg persze rossz eset is van, amikor valaki takarózni akar a betegséggel ("nekem biztosan nem fog menni a beszélgetés, fölösleges bármilyen erőfeszítést tennem, hogy fejlődjek").

Szóval a diagnózistól függetlenül a jó stratégia szerintem az, hogy a nem zavaró, csak vicces rigolyákat elviseled (mint amit valaki példaként írt, hogy feliratok vannak a hűtőben - hát legyenek), amivel viszont nehéz együtt élni, arról beszélni kell. (Mégpedig nyíltan - gondolom nem újdonság neked, hogy egy aspergeres az utalásokból valószínűleg nem ért.) Ha esetleg apukádnak szorogása, depressziója is van, ami gyakori, akkor segíteni neki, hogy szaksegítséghez jusson.

Ezen kívül a saját gyerekeidnél figyelj majd arra, hogy nincs-e szükségük segítségre a beilleszkedéshez. Ők is érintettek lehetnek, és enyhe esetben egy jó közösségnek, ahova sikerül is beilleszkedni, jó fejlesztő hatása van.