Hogy tudnék anyukámnak segíteni feldolgozni a testvérem halálát?

Amikor meghalt a férjem, anyósom teljesen összetört, hiszen ő a gyerekét temette el. Csak azt hajtogatta, neki kellett volna előbb meghalnia. Aztán megértettem vele, hogy eztán nekünk nagyobb szükségünk van rá, mint valaha. Kell a segítsége, rengeteg feladat vár rá, és nem hagyhatja el magát. Együtt kell túlélnünk! Aztán képes volt összeszedni magát.

Volt, hogy esküvőre hívták, nem akart elmenni, mert hogy őneki mekkora a bánata. Mondtam, ha ezek a rokonok mellette voltak a tragédia idején, akkor viszonozza azzal, hogy részt vesz az esküvőn és osztozik az örömükben. Mivel falun élünk, mintha kicsit el is várták volna tőle, hogy haljon bele a bánatba, mert az a helyénvaló. Most, így hat év elteltével, már végre újra tud mosolyogni, örülni mindennek. Legyetek türelmesek, mindenki másként éli meg a gyászt! Beszélgessetek vele sokat, és adjatok neki feladatokat! Nálunk bevált.

Igaza van az elsönek , aki irta , hogy el kell fogadni , hogy nem mindenki tudja túltenni magát mindenen , mert igy illik

Van aki ebbe belehal ....

Szerintem tanulj te magad is a gyászról általában (a klasszikus öt lépés pl...) és akár más népek gyászáról, tényleg beszéljetek róla vele, mert a legfontosabb, hogy ne maradjon egyedül, beszéltessétek őt is, hogy ne érezze magát egyedül a bánatával, érezze azt, hogy közös bánatotok, de ahogy mások is írták, szükségetek van rá.

Szerintem az is nagyon fontos, hogy ne váljon tabuvá a téma, ne érezze azt, hogy nem beszélhet róla, tehát én pont ellentmondanék annak, aki azt írta, hogy ne menjetek olyan helyekre, amelyek őt juttathatják eszébe, mert egyrészt elkerülhetetlen, másrészt annak, aki olyan szinten van a fájdalmában, úgyis mindenről az jut eszébe, akár ott van, akár nincs, és pont az lenne a cél, hogy a fájdalom intenzitása csökkenjen. Tehát nem azt mondom, hogy direkt menjetek olyan helyekre, amelyek hozzá kapcsolódnak, de ne is kerüljétek el, és ha bármikor bármelyikőtöknek eszébe jut, akkor beszéljetek róla, mert a tabu a legveszélyesebb, ami magányhoz vezet, és bizony, akár tényleg öngyilkossághoz is. Egyes segélyszervezeteknek külföldön éppen ezért az a jelszavuk, hogy nem vagy egyedül.

A más népek gyászáról való beszélgetés szerintem tényleg segíthet, ahogy az is, ahogy mások is írták, hogy támogatói csoportot keressen, más anyák közössége, akik elvesztették gyereküket, megint csak azért, hogy ne érezze magányosnak magát a bajával, de pont ugyanannyira fontos az is, hogy érezze azt, hogy szükségetek van rá, adjatok neki konkrét feladatokat a családdal kapcsolatban.

A zsidóságban pl. szerintem olyan szép a fokozatos elengedés hagyománya, hogy amikor valaki meghal, egyrészt minél gyorsabban, aznap vagy max. másnap el is kell temetni, és rögtön utána a közeli családtagok az elhunyt lakásában egy hétig együtt ülnek, ahova jönnek a rokonok meg barátok meg akár ismeretlenek is egy hétig részvétet nyilvánítani, beszélni a halottról, és meglepő módon ez sokszor olyan jó hangulatban telik, hogy még a gyászoló is elfelejti a bánatát, és ez is azért van, hogy a család együtt maradjon és a gyászoló ne maradjon egyedül. Ugyanakkor a halottakért mondott imát a halál alkalmával, temetéskor, és a napi három kötelező ima során is betoldva egy hónapig újra és újra elmondják a családtagok, ám egy hónap után egy évig csak a hónapfordulón, egy év után meg már csak évente egyszer, 24 óráig égő gyertyát is gyújtva emlékére, évente megemlékezve róla. Szóval szerintem szép ez a fokozatosság, és anyukádat sem szabad sürgetni, de érdemes lehet példát venni más népek szokásaiból az elengedésből, ami nem azt jelenti, hogy elfelejteni az elhunytat, hanem hogy rá mindig is emlékezve folytatni az életet.

Részvétem az egész családodnak és pláne anyukáddal való nehézségeitekért! <3

Én talán beszélgetést kezdeményeznék vele (rendszeresen) arról, hogy milyen volt a testvérem, mi hiányzik, mennyire fáj nekem is, hogy már nincs köztünk. Hogy érezze, helyén való, amit érez. Hogy tudja, nincs egyedül és nem "nem normális".

Aztán szerintem még fontos az is - de ezt már írták előttem - , hogy folytassa a szakemberrel való további terápiát és hogy kapjon tőletek apróbb feladatokat, hogy érezze, szükség van rá.

S végül, de nem utolsó sorban én írnék, rajzolnék - mindent, ami bennem van. Az összes fájdalmat. (De én "művészke" beállítottságú vagyok, s tudom, hogy ez mennyire tud segíteni. Lehet, hogy anyukádnak van más, amiben ki tudná fejezni magát.)