Ti mennyire toleráljátok gyereketek/más rokonotok evési különcségeit?

Egy bizonyos szintig tolerálnám mindenkinél. Azt nem, vagy nehezen, ha vki kb. 5 ételt képes megenni, és hisztériázik is mellé - felnőttként.

Gyereknél meg próbálnám azért a viszonylag helyes táplálkozás irányába terelni, ha nálam eszik, még akkor sem, ha nem az enyém. Azt nem szabad hagyni, hogy egy gyerek csak csokit meg pizzát egyen, vagy csak almát. Igen, biztos nehéz a gyereknek is, de sztem ők nem tudnak különbséget tenni aközött, hogy ezt tényleg nem szeretik, vagy egész jó, csak a csoki jobb.

Az más kérdés, hogy az sem helyes sztem, hogy "ha éhes vagy, mindent megeszel"... (na, azokkal, akik ezt nondják, simán nyeletném le a gőzölgő friss kutyaszart, hogy ugye, ezt is megeszed) én pl. a kávétól sugárban tudnék hányni, még a szagától is. A cukrászmarcipántól szintúgy. Karalábétól is. Tudom, hogy milyen az, amikor kényszerből meg kell enni olyat, amit az ember alig bír legyűrni. Persze gyereknevelésnél kicsit nehezebb kitapasztalni, hogy mi az, amit tényleg nem szeret vki, és mi az, ami csak hiszti.

A példád nem áll, a kutyaszarnak nincs tápértéke. Vagy van, aki önszántából eszik itt kutyaszart?

Én utáltam a spenótot gyerekként, de a suliban befaltam a vizezett zöld lötyijüket, mert a gyomrom már magát emésztgette.

Az a baj - vagyis épp nem baj - de azért nem tudjuk, mit tennénk, ha éhesek lennénk, mert itt egyikünk sem éhezik. Ha egy nap eszel akármit, már nem éhezel.

Mondjuk nehezen tudom elképzelni, hogy ételt osztogatnak a hajléktalanoknak, és az ember, aki egy hete nem evett, azt mondaná, "juj, kedves vagy, de nem eszem borsót".

Elfogadnám, mert tudom, milyen az, amikor akaratod ellenére tömik beléd az ételt, amit nem szeretsz. Nálam az a helyzet, hogy kb. 10 fajta ételt eszem meg, íz és állag, szag szerint válogatok. Vannak ételek, aminek az ízétől, szagától egyszerűen rám jön a hányinger. Gyerekkoromban alap volt a 'nem állhatsz fel amíg meg nem eszed' hozzáállás, aminek következménye az lett, hogy többször egy napig ott ültem az asztal mellett de nem ettem. Egyszer a vacsora máj volt rizzsel. Mindkettőt utálom. Nem állhattam fel, míg meg nem ettem, szóval egész éjszaka ott ültem. Anyám felkelt reggel 5-kor és látta, hogy még mindig ott ülök, pluszba el is vert. Szintén májas eset volt, amikor erőszakkal a számba nyomták és lenyelették velem. Aztán kaptam, mert sugárban hánytam tele az asztalt. Úgy megijedtem, hogy 3 napig nem ettem, anyám sírt és vitt a kórházba, hogy ilyenkor mi van. A dolog odáig fajult, hogy egy idő után nem akartam enni, büntetésnek éreztem az evést. A szeretett ételeket is csak akkor ettem meg, ha letették elém és aztán elmentek onnan, mert féltem, hogy belém fogják nyomni. Ha valaki mondta, hogy enni kell, úgy elkezdtem sírni, mintha azzal fenyegetett volna, hogy megver. Az oviban szerencsére jól álltak hozzám, mivel alapból SNI gyerek voltam és az ovi fel volt készülve ilyenekre. Ha valamire egy-két kanál után nemet mondtam, vajas kenyeret kaptam vagy azt, ami a reggeliből maradt. Hazamenni viszont féltem, mert ott ebédelni KELL, aminek a következménye általában sírás és verés volt. Az ovis gyógypedagógus mindig mondta anyámnak, hogy ne erőltessen mert félek az evéstől de otthon maradt a 'majd ha nem kapsz mást egy hétig, akkor meg fogod enni' hozzáállás.

Most ott tartok, hogy ugyanazt a 10 alapanyagot eszem meg, mint gyerekkoromban és élek, egészséges vagyok. Viszont a pszichológiai következmények megmaradtak. Huszonévesen is félek mások előtt enni, folyton azt érzem, hogy mindenki azt bámulja, eszek-e vagy mennyit eszek. Ráz a hideg, tikkel a szemem, a kezem repked az asztal alatt, a lábammal dobolok, mint aki indulna már. A vendégség rémálom, szerencsére ritkán kell mennem de a szociális problémáim mellett mindig előre félek az evéstől is, hogy mi lesz a kaja, fognak-e tukmálni, figyelik-e majd, hogy hogyan eszem. Nagyon hosszú idő kellett, mire eljutottam odáig, hogy már ismert emberekkel együtt tudjak enni. De ha újakkal kell, a mai napig legszívesebben fognám a tányért és elrohannék valahova, ahol nyugodtan ehetek.

"Szerintem egy gyerek is tudja, mi ízlik neki és mi nem. "

TÉNYLEG.

Akkor mondd meg a párom kölkének, hogy nem a chips, meg a gumicukor meg a rendelt pizza az élet!

Tényleg tudja, a kis szaros 8 éves kis elkényeztetett kis fruska, hogy mi kell neki!!

Nekem azzal semmi bajom hogyha valaki nem szeret valamit. Pl nem szereted a káposztás ételeket. Én azt figyelembe venném mind a gyerekemnél mind vendégségnél.

Nekem a bajom azzal van mint a disznóhúst nem evő kérdezőnél, hogy nem ismerte fel mit eszik, jóízűen megette, nincs egészségügyi problémája belőle.Tehát akkor miért nem eszi meg ha szereti? Mert szereti ha jóízűen megette . Akkor ez csak egy hiszti, hülyeség aminek a p.icsajátszáson kívül semmi oka nincs. Na ez az amit elítélek. Mert ha nem szeretné valóban a disznóhúst akkor felismerte volna. Átlag ember megtudja különböztetni hogy csirkét, marhát vagy disznóhúst eszik.

Amúgy én elfogadom ha valaki valamit nem szeret. Többször van hogy a férjemnek és nekem mást főzök. Vagy az adott ételt szétszedem és másként készítem el, mert másképp szeretjük.

A gyerekbe való kaja beleerőltetést elítélem. Több olyan példát hallottam ahol felnőtt korban sem eszi meg az illető azt a fajta ételt , amit gyerekként beletukmáltak. Adott esetben ki is hányta.

Gondolom kérdező te sem nagyon szereted a vesét.

36-os, te nagyon retardált, a következő mondatban ott van:

"Szerintem egy gyerek is tudja, mi ízlik neki és mi nem. Nyilván akkor közbe kell avatkozni, ha egész nap csak csokit vagy szalonnát enne,"