Jól érzem, hogy cserben hagyott a család?

A szavak fontosak, de a tettek még annál is többet számítanak.

A feleségem egy éve került ebbe a betegségbe.

Akkor a több évtizede (igaz, elég lazán) vezetett naplóm írását abbahagytam, egyszerűen nem volt mit írnom. Az írói képességeim kevesek az átélt események és gondolatok hű rögzítésére, silányabb szöveget meg ilyen fontosságú dologról nem akarok sem olvasni, sem az utódoknak hagyni. Jobb a csend. Nem könnyű ám a beteggel ilyenről úgy beszélni, hogy ne bántsuk meg, ne szívjuk az erejét, nemcsak a családtagoknak, az ismerősöknek is!

Tőlünk telhetően segítjük a beteget, még tart a kezelése, de bízunk az eredményességében. Átszerveztük az életünket, ő dönt, mely tevékenységet tart meg magának, mi marad el, mit veszünk át.

Az utaztatásában nagy segítséget jelentenek a barátai, óriási terhet vesznek le a vállunkról!

Ha néha a betegségről beszélünk, mindig nevén nevezzük a dolgokat, csakúgy az ismerősök is. A sajnálkozás minimális, a segítő együttérzés hatalmas, mély hálát érzek az összes jótevőnk irányába.

És sajnos hallom a betegtörténeteket, ahogy egyedül maradnak emberek a bajukkal, támogatás, együttérzés nélkül.

Ahogy a többi hasonló betegnek, neked is mielőbbi sikeres felépülést kívánok, és remélem a családod csak a szavakban visszafogott, tettekben viszont mindenben segít. Mert az utóbbi számít igazán!

Inkább akkor ne is hívjanak, de én attól mentem falnak, mikor beteg voltam, hogy minden átkozott nap állandóan aggodalmaskodtak, hívtak, sápítoztak és sorolhatnám.

Jobb lesz? Meggyógyulok? Nem.

Én is a 23-al értek egyet, egészen biztosan csak 1-2 ember tudna róla ha velem ilyen történne, senki más ,mert nem akarnám hallgatni a "nyavalygást".

Ha nem hívnak, ez a jobbik eset.

Kitartás!

Ne idegeskedjél!

Neked most lassabban telik az idő ,és több időd is van mélázni a problémákon.

Van ilyenkor egy olyan ,hogy nem tudják hogy kezeljék felnőtt emberek a dolgokat....

Mindenesetre Kitartás! És próbálj egészségesen étkezni.