Tegyük fel, hogy magadra hagyott a családod vagy alig keresnek fel téged. Hogyan alakítod most az életed? Mit érzel legbelül? Segítenél e nekik, ha bajban lennének?

Sosem voltam jóban a családomnak, szép lassan elhalt a kapcsolat, 3 éve nem is beszéltünk már.

A férjem családja szerencsére normális, velük közeli a kapcsolat.

Igazából csak megkönnyebbülést érzek, hogy vége a kínos, eröltetett találkozóknak, ahol úgyis csak beszólogattak, irigykedtek, kritizáltak. De én úgy nőttem fel, hogy világéletemben sz*r volt, bármit csináltam.

A gyerekemet sem ismerik, ha keresnének, akkor sem engedném meg anyámnak és a testvéreimnek, hogy a jelenlétükkel tovább mérgezzék az életem. Nem segítenék semmiben, bár nem értem, milyen jellegű segítségre gondolsz vagy miért engem keresnének fel egyáltalán segítségért.

Ja, értem, nem, nem segítenék (2-es voltam).

Én is elköltöztem 19 évesen, de addig is dolgoznom kellett járnom iskola mellett, hogy biztosítsam magamnak a buszbérletet, higiénia termékeket, pl. betétet, borotvát, dezodort, szóval azt gondolom, ahogy nekem sem segítettek, úgy nekem sem feladatom az anyagi támogatás.

"pénz nélkül maradnak, mert nem akarnak dolgozni"

- bocsi anyu/apu/öcsi/akárki, én se akarok

10 éve nem élek otthon, és ha a hajléktalanság fenyegetné őket sem segítenék nekik.

Vagyis, de: pontosan annyit, mint ők: "Oldd meg, felnőtt vagy".

És hazaküldeném őket. Én is ennyit kaptam tőlük, mikor életemben először merészeltem segítséget kérni.

Oké, akkor én is csak ennyire leszek készséges.