Normális dolog, hogy a rokonok csak úgy váratlanul jönnek vendégségbe?

Volt ilyen rokon. Pár alkalommal kócos hajjal, lepedőbe burkolva nyitottunk ajtót a párommal, párszor a kezébe nyomtam a mosogatószivacsot, hogy milyen kedves hogy ráérzett, jaj de szuper! Volt, akit leküldtem a boltba gyorsan, mert hát látja semmi sincs itthon.. Volt akinek nem voltunk otthon sosem. Meg volt akit megnéztünk a kamerán és mire az ajtóhoz ért, elkezdtünk ordítani, nyögni, hörögni, mintha éppen romantikáznánk. Közben lestük kamerán, iszonyat vicces volt.

Nem, nem normális rányitni valakite az ajtót hívatlanul, itt vidéken sem. Apumnak kulcsa van hozzánk, tudja hogy bármi baj van jöhet. De mindig szól előre, mert ő is volt fiatal, mi is voltunk kisgyerekek… tudja milyen egy 3 évessel az élet.

A többes szám kiket jelent?

Téged és a szüleidet vagy téged és a férjedet, esetleg a gyerekeidet.

Nem mindegy, hogy hozzád mennek vagy a szüleid házába.

Ha a szülőkkel élsz, akkor neked nem kell fogadni a vendégeket, intézzék a szüleid.

Ha a férjeddel élsz, akkor nem kell ajtót nyitni.

Van hogy nincs kedvünk senkihez, ír hogy itthon leszünk e pl szombat délután, ha nincs kedvem hozzájuk akkor aztmondom hogy nem, nem vagyunk itthon.

Hát még ha egyeztetés nélkül allít ide akárki is akkor meg végképp tettetem a halottat és nem nyitok ajtót, nem hogy még enni adjak neki meg a fél délutánt itt trécselje.

Vidéki vagyok, és nem szokás. Maximum nagyon közel lakó, idősebb szülők vagy nagyszülők, akiknek nem nagyon van életük, örülnek annak, ha a közeli családtagok csak úgy rájuk nyitnak. Mások nem érnek erre mindig rá, meg szerintem sokaknak, mint nekem is, egyszerűen lelkileg felkészültnek kell lenni, mert maga a váratlanság halálra irritál.

De nekem is csinálta egy időben szintén a nővérem. Ő szerintem azért, mert idősebb testvérként volt benne valami felsőbbrendűségi téveszme, ami alapján úgy érezte, nekem nem kell magánszférát hagynia, úgy jár-kel, ahogy akar. Ugyanúgy, ahogy anno a szobámban is simán rámtört. De mivel addigra már normálisabb és közvetlenebb volt a viszonyunk, pár alkalommal elég volt volt morognom, hogy "szóljál már". A gyerekei nálunk etetéséről (a konyha önálló átkutatásával) is leszokott valahogy, sajnos szerintem látta a pofámat. Ha van valami szirszar, szívesen adok nekik, de ha épphogy van kaja, akkor őszintén: nem örülök neki, ha felzabálják, és miattuk kell megint nekiállnom bevásárolni meg főzni, mikor baromira nem szerettem volna. Az a baj, hogy én olyan fajta vagyok, hogy ha akarom sem nagyon tudom leplezni az ellenérzéseimet, kiül az arcomra.

Egyébként jöhet bármikor, ha itthon vagyok és nincs semmi nagy dolgom, csak tudjak róla. Az is elég, ha indulás előtt idecsörög, hogy jönne. 5 perc alatt ideér ugyanúgy, szerintem semmilyen joga vagy méltósága nem csorbul ezzel.

A nővérem (szerencsére már csak ex)férje még rosszabb volt, ő úgy jött bejelentés nélkül, hogy ha bejutott a lépcsőházba, még a bejárati ajtónkra is rányitott. Részben miatta zártuk olyankor is, mikor itthon voltunk, ne jöjjön már be ránk fürdés vagy szex közben. Mivel egyébként is aurábamászóan tolakodó, viszolyogtatóan túlbizalmaskodó és pofátlan volt (azóta kiderült, hogy tényleg beteges dolgai vannak), neki direkt kimutattam, hogy mennyire nem hiányzott, hogy ideállítson. Rosszkedvű voltam és irritált, morogtam, kedvetlenül válaszolgattam. Hallottam vissza, hogy milyen bunkón fogadtam, igaza volt, dehát ő meg milyen bunkón ideállított, és a szép szóból nem értett.

De az én módszereim ilyen éretlenül passzívagresszívak voltak. A 3-as javaslata egyenesebb. Nyilván a legegyenesebb az, ha szépen megkéred őket hogy szóljanak előre, de mivel írtad, hogy ezen már túl vagy, és nem hatott (tényleg egy csomó emberre nem hat a szép szó, csak a drasztikusabb módszerekből értenek, nem tudom, mi van ilyenkor a fejükben), lehetsz mostmár te is többé-kevésbé bunkó nyugodtan. Vagy elmondod mégegyszer, de mostmár idegesen és szókimondóan (amit sértőnek fognak nevezni, de nem számít), hogy nagyon nem szereted ezt, idegesít, zavar, útban vannak, ne mászkáljanak így szó nélkül ide.

"Teszem hozzá, mindig nagy öröm volt, ha váratlanul beesett valamelyik ritkán látott rokon, barát."

Ez egyáltalán nem így volt. 70-es években voltam gyerek, emlékszem sok dologra. Nálunk apai nagymamámnak volt a szokása, hogy ha bárki rokon ment hozzá, akinek autója volt, akkor a mama, ahogy kocsit érzett a feneke alatt, már fűzte az illetőt, hogy vigye el őt, általában hozzánk. Mi 60 kilométerre laktunk, és akkor jött az egész pereputty, mama, papa, nagybátyám, felesége, gyerekük. Csak úgy, mert a mamára rájött a látogathatnék. Tudnék mesélni, anyám milyen cifrákat mondott, amikor meglátta az ablakból, ahogy jöttek a lépcsőház felé. És igaz, a megfelelési kényszer akkoriban nagy úr volt,anyu jó képet vágott hozzájuk, mosolygott, kínált, beszélgetett. De kb. a halál fszába kívánta őket.

Én meg ugye ezen szocializálódtam (mert ez általános volt, mondjuk ugyanezt anyu húga is megtette 100 kilométerről úgy, hogy ott is aludt, akkor volt a kishúgom újszülött, de ő jött, és ott alszik, kész.)

Én abban szocializálódtam, hogy a vendéget utáljuk, ez alap. (Holott nem, csak a váratlant).