Nem érzek kötődést a családomhoz, ezért a többi emberi kapcsolatom se olyan jó, mit csináljak?

Szóval, sosem szerettem őket ölelgetni, puszilgatni, érzelmet kimutatni feléjük. Mindig csak kapni szerettem, adni még csak azért, mert "így igazságos", de, ha egyedül voltam itthon, sosem okozott gondot egy tábla csoki egyedül elfogyasztása. Szívesen meghallgatom őket, és adok tanácsot nekik, de úgy érzem, nem figyelnek rám eléggé, félbeszakítanak, nővérem (mivel pszichésen beteg) több figyelmet igényel, ezért, ha nekem bajom van, az bagatell.

Ez van nagyon régóta, kis koromban is arra neveltek, hogy "légy okosabb a nővérednél" "te vagy az idősebb, hagyd, hogy öcséd játsszon azzal a játékkal!", úgyhogy kissé elnyomva, nem fontosnak érzem magam. Suliban is mindig az volt, hogy "a nővéred nem kapott sose rossz jegyet x tárgyból" "öcséd bezzeg milyen jól fut, próbálkozz te is!" (egyébként 4,5-4,8-as tanuló voltam, csak duci és lusta). Mindenhol a nővérem árnyéka voltam, s most is, ha van valami bajom/hisztim a nevét hozzák a szájukra....mindegy is

Szóval olyan gondjaim vannak, hogy mikor kapok egy puszit, érzem az illető szájszagát/arcszőrzetét/nyálát, és ezekre nagyon érzékeny vagyok, és nem esik jól az esetek 95%-ában. És minden egyes nap kapok legalább egyet, rossz esetben 10-et vagy annál többet. Ölelkezni nem szeretek, mert mindenkinek ilyen "zsák teste van", és puha, meg rossz ahogy a sárgadinnye méretű melleken kívül semmit nem érzek, és zavarbaejtő úgy állni fél percig vagy meddig. A simogatás sem szeretem. Karon/vállon/térd alatt oké, ha az adott rokonát kedvelem, de a fenekem/hajam tabu. Az első mivel intim, a 2., mert kényszeres bőrtépkedő vagyok, 8 éves korom óta teszem, ha épp valami bajom van.

Ehhez jön az is, hogy valamiért mindenki idegesít itthon mostanában, hiába kedvesek, megőrülök tőlük néha. Lehet, mert épp nagy változások alakulnak az életünkben (privátban leírom, ha kell), amik miatt kiábrándultam anyából és elmúlt ez az "anyám a példaképem korszak" - régen olyan akartam lenni, mint ő, most kb szöges ellentéte. Illetve, ha elmegyek itthonról több napra, pl osztálykirándulás, nyaralás a család egyik felével, akkor nem hiányoznak az itthoni rokonaim, és kínosan érzem magam, míg azt mondják:szeretlek, és nyűgnek érzem válaszolni a kérdéseikre és érdeklődni, mivel telnek az ő napjaik itthon.

És amit ez okoz:

Mindig azt hiszem zavarok, idegesítek másokat, hogy nem vagyok elég jó, és, ha elég jó vagyok valamiből (mondjuk egy sport/tantárgy) az csak egy illúzió, mert biztos béna vagyok. Beszélni sulin kívül ritkán merek, mert félek, hogy zavarom vele a barátaimat, így csak heti max 3-4* írok rájuk, de általában havi 2-3 a megszokott. Megölelni se merek mindenkit, mert mindig arra gondolok, hogy "ha otthon nem, akkor itt sem szabályos", de közben meg érzem, hogy nekem is kell szeretet valahonnan, ezért egy srácot mindig megölelek, ha tudok+rajta kívül 1-2 embert, ha kezdeményeznek/úgy látom a testbeszédükből, hogy nyitottak rá. Gyerekeket is nagyon szeretem, de velük se merek olyan kedves lenni, mint amúgy lennék, mert félek, hogy a szüleim rám szólnának, hogy ne szeressem őket túl. Sosem öleltem meg előttük 1 barátomat se ált sulis ballagásom előtt és azóta sem.

És úgy gondolják, hogy rideg vagyok, alkalmatlan egy normális kapcsolatra az érintés nyavalyáim miatt, de ez csak velük van így. Ha tetszik egy srác, mindig az megy a fejemben, hogy "de cuki, úgy megölelném!" meg szeretem a közelségét a barátaimnak/kortársaimnak.

Más, aki volt ilyen helyzetben, hogy oldotta meg?

Ha lassan 19 éve érzek ilyen ambivalens módon irántuk, szerethetem őket valaha?