Hogy lehet pszichésen feldolgozni, hogy a családtagok leépülnek?

Ez egy nagyon nehéz helyzet. Édesanyám sem foglalkozott soha az egészségével, mindig magas volt a vérnyomása és stresszes környezetben élt. Ő nem panaszkodott, viszont nem szedte a gyógyszereit, szemet hunyt a betegsége fölött, lesz ami lesz alapon.

Nekünk kicsit voltak a gyerekeink, sajnos nem tudtunk annyira odafigyelni rá, mint kellett volna. Agyvérzést kapott és már nem tudta ellátni saját magát, édesapám akkor már nem élt.

A kicsi gyerekek, munka és építkezés mellett ápoltam, nem tehettem meg, hogy otthon maradok. Egész napos felügyeletre nem volt pénzünk. Amikor egyszer télen a nagyon hidegben kiment az udvarra és ha 5 perccel később érünk haza, akkor meg is fagy, mert elesett és nem bírt felkelni, akkor döntöttem el, ez így nem mehet tovább.

Kerestünk egy idősek otthonát és beköltözött, mi pedig látogattuk, sokszor elhoztuk. Ellátták rendesen, de nem érezte jól magát, folyton haza vágyott, de nem fogta fel már szegény, hogy nem tudná ellátni magát és egyedül életveszélyben lenne.

Pár éve halt meg, de mai napig elsírom magam, hogy jól döntöttem-e, amikor nem magam ápoltam. Próbáltam két évig, majdnem rámentem én is, de kimerültem, nem bírtam tovább és nekem is ott voltak a gyerekeim. Önzőség? Lehetséges.

Nincs jó döntés. Ha tovább ápolom, rámegyek, így hogy idősek otthonába tettem, a lelkiismeretemmel nem tudok elszámolni. Sajnos ez van.

A fentiekből tanulva, bár nem tudom, számomra mit hoz az élet, de próbálok odafigyelni magamra, nem elhanyagolni az egészségemet, mert a gyerekeimnek nem szeretnék rosszat. A saját felelősségem, hogy megtegyek mindent magamért.

Tanulva a példámból, én már megbeszéltem velük, ha olyan állapotba kerülök, hogy egész nap gondozni kell, keressenek egy jó intézményt, mert nem akarom tönkretenni az életüket, a lelkiismeretüket.