Hogy lehet pszichésen feldolgozni, hogy a családtagok leépülnek?

Az egyikünk egyik szülője parkinsonos, a másiknak több agyvérzése is volt már, de nem törődik vele. Folyton rosszul van, elgyengül néha, volt, hogy össze is rogyott, de nem megy orvoshoz, mondván "úgysem csinálnak semmit". Még nem olyan idősek, mégsem törődnek az egészségükkel. Félünk, hogy pont most, a gyerekvállalás előtt a nyakunkba szakad az ő gondozásuk is. Messze lakom, fogalmam sincs, hogy oldanánk meg egy lebénult agyvérzéses ember gondozását, vagy egy parkinsonos leépülését. A testvéreinkre alig lehet számítani, még a saját életükkel sem bírnak el. Nagyon aggaszt, hogy folyamatosan magyaráznak, hogy milyen rosszul vannak, mennyire épülnek le...stb., folyton terrorizálnak ezzel, én pedig már félelemben élek emiatt. De az egészségükkel nem törődnek. Tudom, hogy így előbb-utóbb ránkmaradnak, hogy mi gondozzuk őket, pedig még 60 évesek sincsenek, mi pedig még csak huszonévesek, akik még a saját életünket sem rendeztük el megfelelő szinten és rengeteg a problémánk.

Az ilyet hogy tudja az ember magában helyre tenni? Hogy tudom, hogy olyan beteg anyám/apám/anyósom/apósom, hogy 100%, hogy egyszer úgy leépül, és hogy nekem kell pelenkázni és etetni? Hogy ez miatt lehet haza kell költöznöm, vagy hazaadnom súlyos százezreket, hogy az ellátását megoldja valaki? Mit csinálok, ha terhesen történik ez velem? Vagy egy hosszabb utazás alatt? Folyton attól félek, mikor jön a telefon, hogy megint agyvérzést kapott valamelyik.