Természetes dolog, hogy anyukám szinte nonstop a férje lányánál van, annak a gyerekeire vigyáz, a saját unokáit pedig alig látja?

Van egy 5 éves fiam és egy 3 éves lányom. A körülményeinkről annyit, hogy jó házasságban élek, jó anyagi helyzetben vagyunk, a férjem és én is dolgozunk, a gyerekek oviba és bölcsibe járnak.

Amikor (5 éve) megszületett a fiam, anyukám remek nagymamává vált. Aztán a lányom születésével ez csak erősödött, úgy éreztem, mintha a saját karom meghosszabítása lett volna, számíthattam Rá, és nagyon megbíztam Benne a gyerekekkel kapcsolatban.

Mióta a férje lányának is születtek gyerekei (és főleg, amióta a férje lánya a 3 hónapos baba mellől ment vissza dolgozni), anyukám szinte állandóan náluk van, azokra a gyerekekre vigyáz (a nagyobbik 3 éves bölcsis, a kicsi még csak 8 hónapos).

Ez a helyzet kb. 5 hónapja. Mostanra az én gyerekeim teljesen eltávolodtak a nagymamájuktól, attól a nagymamától, akire szinte második anyjukként tekintettek.

Rengetegszer jeleztem Neki, hogy nekem ez nagyon rosszul esik, az elején finoman, aztán nyilván már többször veszekedve is, mert úgy érzem, tudna változtazni, mégsem teszi.

Azt sejtem, hogy a férje erőlteti, hogy menjen vigyázni azokra a gyerekekre, ugyanid a szülők állandóan dolgoznak.

Csak fáj, hogy azok miatt a gyerekek miatt az én gyerekeim szinte elveszítették a nagyijukat. Arról nem is beszélve, hogy (bár szerencsére nem gyakran betegek a gyerekeim), nekem is szükségem lett volna a nagyszülői segítségre, amikor a két gyerekem télen mondjuk hetekig zsinórban volt beteg. Megoldottuk a férjemmel, az én munkahelyen nagyon megértő hál' istennek, egyszerűen fájt az, amit anyukám ilyenkor mondott: "sajnos nem érek rá, Ágikának (nem így hívják) dolgoznia kell, oda kell mennem vigyázni azokra a gyerekekre". Az nem érdekelte, hogy nekem is dolgoznom kellett volna, és nem akartam visszaélni a munkáltatóm jóundulatával. Meg az is sz.rul esett, hogy az ő saját beteg unokáira nem lenne fontosabb vigyázni, mint a férje unokáira?

Egyébként a házasságuk egy kalaé sz.r, az egész egy merő képmutatás. A férje lánya a kapcsolatuk elején lek.rvázta anyukámat, mert nem házasodtak azonnal össze, hanem egy ideig együtt éltek. De anyukám szerint ez egy megbocsátható bűn, hiszen a lány bocsánatot kért.

Tegnap azt mondta a fiam, hogy Ő igazából nem is szereti a nagyikát. Sosincs velünk, nem játszanak úgy, mint régen. Annyira szomorú volt hallgatni.

Szerintetek én túlzom el, vagy egy nagymamának jobban jelen kellene lennie az életünkben, ha egyébként megteheti, mert már nyugdíjas, ideje van rá. Azt mondja, neki oda mennie kell, úgy tekint arra a gyerekvigyázásra, mint egy munkahelyre. Mi vagyunk a szeretet, azoka gyerekek pedig a munka, és most a munka a fontosabb. Szíven ütöttek a szavai.

Ti mi tennétek? Tennétek egyáltalán valamit?

Köszönöm,ha elolvastátok.