Természetes dolog, hogy anyukám szinte nonstop a férje lányánál van, annak a gyerekeire vigyáz, a saját unokáit pedig alig látja?

1-es: már én is gondoltam arra, hogy valami oka lehet annak, hogy annyira munkának tekinti azokat a gyerekeket. Rákérdeztem, kap-e pénzt a férje lányáéktól. Azt mondta, pénzt nem, az üzemanyagot néha kifizetik neki (kb. 30 km-re laknak egymástól), rendszeresen bevásárolnak Nekik, és most, hogy anyukám összetörte a kocsiját, a férje lánya odaadta Neki a saját régi autóját, amit potompénzért tudott volna csak eladni, inkébb nem feccölt bele energiát, anyukámnak pedig kellett egy kocsi.

Szval próbálják meghálálni anyukám segítségét, ez vitathatatlan. De ez ennyit számít? Megér annyit, hogy ezekért cserébe állandóan ott kell lennie, hogy a saját unokái szinte elhúzódnak tőle, ha nagy ritkán találkoznak?

Régebben heti többször jött, nem a segítsége kellett, én is otthon voltam (akkor még gyeden, aztán pedig a gyerekek is közösségbe kerültek), nem adtak át Neki a gyerekeket, hanem inkább próbáltam közös programokat szervezni, ami mindannyiunknak élmény volt. Én is igényeltem anyukám jelenlétét, direkt úgy alakítottam olyankor, hogy a házimunkával se nagyon kelljen foglalkoznom, hogy együtt lehessünk, a gyerekek, a nagymama és én (a férjem értelemszerűen nem rajongott ezekért a nagymamás programokért, de ez nem is baj).

Korábban úgy éreztem, amíg szoros volt a kapcsolatunk, hogy fogalmam sincs, mi lesz velem anyukám nélkül. Szinte fájt ebbe belegondolni. Mostanra annyira sok fájdalmon, síráson vagyok túl (valóban nagyon megviselt, olyan, mintha most szakadtam volna le arról a láthatatlan köldökzsinórról. Tudom, épp ideje volt, de világ életemben nagyon szoros volt anyukámmal a kapcsolatom), hogy úgy érzem, talán már nem is fájna annyira, ha nem lenne. Megtörtént a leválás. Csak nem így kellett volna.

2-es: tegnap elmondtam anyukámnak, mit mondott a fiam. Meglepte, rosszul esett neki, azt mondta, adjak időt gondolkodni. Csak az a helyzet, hogy már annyiszor megígérte, hogy próbál változtatni, de semmi nem történt. Tegnap azt mondta telefonban, hogy nem tud változtatni. De nem értem, felnőtt ember, miért nem tudja megmondani, hogy nem akar heti 7 napból 7-et azokra a gyerekekre vigyázni, hiszen vannak saját unokái? Én nem azt kértem Tőle, hogy ne menjen oda többet, csak annyit kértem, hogy próbáljuk visszaállítani a korábban bevált rendszert: legyen két olyan délután a héten, amikor csinálunk közösen valamit. Erre azt reagálta, hogy a férjét nagyon zavarja, hogy én akarom beosztani az idejüket. Először is én nem kettejük idejét próbálom beosztani, csak anyukám idejéből szeretnék többet kérni, a férje odamegy és akkor, ahova és amikor akar felőlem. Másodsorban én osztom be az idejét, amikor a férje lánya egyszer elköhinti magát, és anyukám ugrik és megy? Most például külföldi turnén van (zenész), hetekig nincs otthon, a gyerekek apukája szintén zenész, ő máshol turnézik, anyukám még éjszaka is a gyerekekkel van.

Ha rákérdezek, miért nem vigyáz anyukám férje a saját unokáira, azt a választ kapom, hogy a 8 hónapos még pelusos, tápszeres, anyukám férje nem tud pelenkát cserélni, tápszert bekutyulni. Komolyan, ez kész röhej!

Múlt héten kértem anyukám segítségét, bölcsimentes nap volt, nekem pedig egy projekt miatt jönnöm kellett dolgozni. Kitalálták, hogy anyukám megy a férje gyerekeihez, a férje pedig vigyáz az én 3 éves kislányomra. Hát, a hátamon felállt a szőr. Inkább otthon maradtam, elkéredzkedtem a főnökömtől, de rossz volt belegondolni, hogy anyukám férje törölgesse a kislányom nuniját, fenekét. Nem bízom benne. Anyukám előtt ( férjének) volt egy hosszabb kapcsolata. A férje saját gyerekei figyelmeztettek, amikor anyám és a férfi összeházasodtak, hogy vigyázzunk, mert az előző kapcsolata tinikorú lányával történtek dolgok, egy ágyban aludtak stb. A gyomrom fordul ki, és kiráz a hideg a gondolattól, hogy a kislányomra vigyázzon. Nem titkolom az érzéseimet, elmondtam anyukámnak, ő pedig ledöbbent. Persze, a férjének már nem mondta tovább, és most én vagyok a hálátlan, hogy nem fogadom el a segítségét. De én anyukám segítségét kérem, nem a férjéét. Ezt szerintem egy nagymamának meg kellene értenie.

Köszönöm, hogy írtatok.

Azt többször említettem, hogy hozzánk nem gyerekvigyázás miatt jött eddig sem. Amíg otthon voltam, én is velük voltam, programokat csináltunk. Persze, mióta visszamentem dolgozni, jól jönne a segítsége néha a beteg gyerekeim körül (a nagymamák többsége számára ez evidens is), de még ezt is megoldjuk. Viszont azt nem értem, ha az én 3 évesem, meg az a 8 hónapos baba egyszerre beteg, miért olyan természetes, hogy oda megy, és nem a saját unokájára vigyázni. Ebből a szempontból egy 3 éves ugyanannyira nem hagyható egyedül, mint egy csecsemő. És én is dolgozom, nem csak az az anyuka.

A két család nem igazán jön jól ki egymással: anyukám rengeteg pofont kapott attól a családtól. A fiam születésének az évében a férje lánya konkrétan ügyvédhez járkált, hogy hogyan tudná megfosztani anyumat a házuk haszonélvezeti jogától. Mert ha az apja meghal (erős, egészséges férfi), hogyan tudják pénzzé tenni az örökségüket, ha anyukám benne lakik. A fiam pár hónapos volt, amikor anyukám heteket nálunk töltött, és sírt, csontsoványra fogyott, annyira megviselte az, ahogy a férje családja vele bánt.

Most, mióta ott megszületett a legkisebb baba, minden ránc kisimult. Csak, hogy utálom a képmutatást, én nem tudtam megbocsátani nekik, ahogy anyámat szivatták.

Egyébként az én gyerekeim mehetnek hozzájuk, anyukám néha el is viszi Őket, nem tiltom tőlük.

Egyszerűen hiányzik az anyukám, a gyerekeimen pedig szomorúan látom, hogy mennyire nincs már benne a tudatukban a nagyika. Pedig milyen szoros volt a kapcsolatuk.

Én rengeteget voltam gyerekkoromban a nagyszüleimnél, anyukámat mindig segítették, ahol tudták, nekem fontos volt a nagyszüleimmel a kapcsolatom.