Jogos, hogy nem akarom, hogy jöjjenek és én se akarok menni?

Sziasztok.

A nagyszülők nyugdíjasak, ráérnek. Én dolgozom, hol délelőtt, hol délután óvónőként. Ha délelőttös vagyok, akkor van, hogy míg haza nem érnek a gyerekek készülök az ovira és főzök, várom őket haza. Ha délutános vagyok meg örülök, hogy hazaesek délután 6-ra és minden vágyam, hogy a gyerekeimmel lehessek végre.

Az őszinte problémám az, hogy nagyon sokszor érzem azt, hogy alig vagyok velük, keveset van együtt a család, a mi kis szűk családunk.

Problémám, hogy sokszor anyósék szó nélkül beállítanak, mert szeretnének 1-2 órát a gyermekekkel lenni, játszani. Viszont pl. mikor délutános vagyok én akkor mindig nagyon feszült vagyok azért, mert egésznap oda vagyok és minden vágyam, hogy a gyerekekkel legyek és zavar, hogy arra kell várnom, hogy együtt lehessünk.

Eddig minden vasárnap kb. kötelező jelleggel ott ebédeltünk, olyankor mennek párom tesójáék is.

Mi szombaton szoktunk együtt ebédelni. És én ezt is keveslem én szívesen megyek ebédre, de nem minden héten. Szívesebben mennék be csak úgy, hogy játszanak a gyerekekkel. De sokszor azt érzem amikor lenne időm bőven főzni akkor nem tudok. És hétköznap is csak a vacsora közös.

Őszintén ez az érzés fog múlni? Nem rég mentem vissza 3 gyermek után dolgozni. Kb. fél éve és fél éve érzem ezt, hogy nem akarok semmi mást csinálni csak hazaérni, enni a férjemmel a gyerekeimmel, kimenni sétálni, közösen játszani aztán aludni. Ha délutános vagyok reggel főzök.