Sosem fog véget érni? Miért fáj a lelkem? Totális ürességnek érzem magam

Szorosan véve nem vagyok vallásos, de hoszek a lélek halhatatlanságában. Akik igazán szerették egymást - bár nem találkoznak - megmaradnak egymásnak a halál után is. Hiszem, hogy a nagymamád érezte a te aggódásodat, látja a szenvedésedet, és azt szeretné, ha a szép emlékeiteket szednéd elő a memóriádból, azokra gondolnál a sok rossz helyett. Talán a sors rendezte így, nagymamád nem is szerette volna, ha betegnek, elesettnek látod.

Vigasztalódást kívánok.

Sajnos az én édesanyám 49.életévében hunyt el most júliusban, én 22 éves vagyok, és megértem az érzéseid, borzasztó csalódott vagyok. Főleg mert édesanyám 3 évig egy nagyon ritka neuron betegségben szenvedett, 1 évig ápoltam otthon félretéve egyetemi teendőimet, és ahogy szép lassan romlott az állapota, és egyre kevesebb dolgot tudott ellátni maga körül, úgy egyre jobban magaménak éreztem betegségét. A vége felé már az udvarra se tudott kimenni szegény annyira rosszul volt, és 4 fal között töltöttünk 6 hónapot közösen, hiszen nővéremmel ápoltuk, és havi egyszer 1 hétre tudtam elmenni páromékhoz kifújni magamat. Rettegtem végig, hogy én, vagy édesapám, esetleg nővérem találja majd meg, vagy esetleg tényleg pont előttem lesz rosszul, és a karjaimban hal meg. Végül annyira kikészült a család (főleg a 24 órás ápolás miatt, anyukám 3 órát aludt jó ideje már éjszakánként), hogy muszáj voltunk az eü-re bízni, főleg mert már oxigénre is volt szüksége, és életveszélyes lett volna itthon gondozni tovább. 1 hónapot töltött a kórházban, és máig felemás érzésem van az egésszel kapcsolatban, mert egyrészt könnyebbség volt, hogy végre segít valaki ebben a harcban a családnak, másrészt viszont a kontrol elvesztése nagyon fájt, valamint az, hogy bűntudatom van azóta is, hogy hogyha nem adjuk kórházba talán tovább él. Itt nem az eü-t hibáztatom, nagyrészt megtettek mindent, inkább csak a betegség tudat, ami megnőtt szegény anyukámban amint kórházba került, és ezért feladta valószínűleg a küzdelmet. Szegény lelkem végig azt mondogatta, hogy lesz következő karácsony, húsvét, és születésnap. Hogy ő nem annyira beteg.

Azzal nyugtatom magam, hogy álmában ment el, és hogy végre véget értek a szenvedései.. csak a miénk sajnos nem, sőt csak rosszabb ez így, hogy egy ilyen értékes ember nincs már nekünk.

És bárkire ránézek anyukámat látom, aki túl fiatal volt. Túl fiatal, hogy menjen. Még annyi dologban szükségem lett volna rá. Nem segít ezen az sem, hogy szerencsére én látogatni tudtam majdnem a legvégéig. És pont ahogy írta mindenki, csak az üresség maradt. Csak remélem jobb lesz ez valaha.