Nagyon félek, hogy hamarosan meghalnak a nagyszüleim. 85 felettiek, hogy kell ezzel a félelemmel együtt élni?

Még talán fiatalabb rosszabb is.. előtte lett volna az élet.. de igen mindegy hogy nézzük a szeretteink elvesztése nagyon fájdalmas dolog!!

80-85 évesen már megéltél minden jót és rosszat meg kell próbálnod feldolgozni hogy nem lehetnek örökre veled a szülők! Hidd el ha elmennének idővel rendbe jönnél!

Ha jó egészségben vannak,akkor egy-két évig szépen elélhetnek:)

De meg kell barátkoznod a gondolattal

Én is mindig féltem ettől mi lesz ha egy szerettem meg hal. Sose halt még akkor meg senkim.

De sajnos ezzel eggyütt kell élni. Előszőr meghalt az apukám.11 éve Rá 4 évre a mamám és rá 4 évre a papám is. Nagyon hiányoznak. Mindig gondolok rájuk.

Hány éves vagy?

Az én nagyszüleim már nem élnek, egyiküket nem is ismertem, és egyik sem élt 85 évig. Szerencsés vagy, hogy ilyen hosszú ideig veled vannak.

Esetleg ha még 10 év megadatik nekik, akkor te addig félelemben fogsz élni, hogy mikor halnak meg?

Maximálisan így voltam ezzel én is. Sajnos már nem élenk, pont tavaly ment el Mamám, ő állt hozzám a legközelebb a családban. Sőt, igazából ő értett meg egyedül.

Hiába élet rendje, meg az idő majd elrendezi, nemigen akar semmi sem segíteni. Ha tudnám, hogy biztosan jó helyen van, és valamikor látom még, akkor tudnék csak megnyugodni.

Kedves kérdező! Ezt úgy írom, hogy 3 hete halt meg a Nagypapám, és én is hasonlóan rettegtem az elvesztésétől, mint Te.

Először is, milyen egészségi állapotban vannak a nagyszüleid? Az idősek nem szoktak általában egyik pillanatról a másikra meghalni, hanem szépen lassan, fokozatosan épülnek le. Amennyiben még nem úgy áll a helyzet, hogy van egy nagyon előrehaladott betegségük, és kórházból ki, kórházba be, akkor valahogyan megpróbálnám elterelni a figyelmemet, akár szakember segítségével is, ha úgy érzed, teljesen megbénít a szorongás és a depresszió a hétköznapokban. (Nagymamámnak pl. vannak kisebb egészségügyi gondjai, ő 80 éves, de mellette teljesen vidám, életerős - mármint most a gyász miatt nyilván nem az, értitek - elég éles kontrasztja annak, amikor a Nagypapámnak az utolsó évében már arra is alig volt ereje, hogy önállóan közlekedjen, és a kórházi jelentései alapján a szervei folyamatosan egyre rosszabb állapotban voltak).

Az mindenképpen fontos, hogy ameddig még tudsz, és amennyire lehet, találkozzatok, beszéljetek telefonon, kérd meg őket, hogy tanítsák meg azokat a dolgokat, amiket szeretnél eltanulni tőlük, segíts nekik a ház körül, nosztalgiázzatok a gyerekkorodról, és tudasd velük, hogy mennyire szereted őket. Ez nemcsak nekik jó, hanem a te lelkiismeretedet is megnyugtatja. Nekem pl. sokat segít az, hogy a Nagypapámmal sokat beszélgettünk, még amíg tudtunk, és úgy ment el, hogy tudta, hogy szeretem, és nagyon sokat jelentett nekem, amit az életében értem tett - és habár ideális esetben, mondjuk ha nem 130 kilométerre élünk egymástól, még többet tudtam volna velük lenni, de megtettem, amire az adott helyzetben tőlem telt.

Amikor ott tartasz, hogy reális, hogy a Nagyszülők el fognak menni, hát, én jelenleg úgy gondolom, hogy csak kibírni lehet. Gondolom, az "együtt élés" alatt valami olyanra gondolsz, hogy hogyan lehetne minél "semlegesebben" megúszni. Hát, nehezen. A nagyszüleid az életed nagyon fontos részei, az, ha a távozásuk megvisel, csak azt jelenti, hogy emberből vagy, és vannak érzéseid, amiket egy ilyen helyzetben nagyon nem érdemes elfojtani. Sőt, akár az is lehet, hogy már ebben a szakaszban elkezdesz gyászolni, ha pl. hosszan tartó betegségük van. Nekem meggyőződésem, hogy a gyász "düh" szakaszán a Nagypapám halála előtt lettem túl. Ami ilyenkor nagyon fontos, hogy legyen alattad egy védőháló, család, barátok, akár pszichológus, akik támogatnak.

A halállal kapcsolatban: engem nem rázott meg annyira, mint hittem. Ezt úgy értem, hogy azt hittem, hogy össze fog omolni a világom, vele együtt én is, viszont abban a pillanatban megkönnyebbültem, hogy a Nagypapám már nem szenved többet, mert nagyon kemény volt az életének az utolsó része. Természetesen nagyon hiányzik, még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy nincs itt, és lehet, hogy a gyász még ezután durvul be, de most nagyon nagy biztonságot ad az, hogy tapasztalom, hogy attól, hogy ő elment, a vele szerzett jó tapasztalataim még megmaradnak, az iránta érzett érzéseim nem változtak meg radikálisan, a világ forog tovább, jó emberek vesznek körül, akik segítenek a feldolgozásban, érnek apró ingerek a mindennapokban, amiknek félig tudok örülni, stb., egyszóval hogy bármennyire úgy tűnik is, az élet nem áll meg a veszteséggel. Az is nagyon sokat segít, hogy békében ment el, és 82 nagyon szép, hosszú, tartalmas évet élt, ami a végére már nagyon nehéz lett, és tényleg önzőség lett volna marasztalni. Mindenki máshogy éli meg a gyászt, lehet, hogy te sem ugyanazt fogod megtapasztalni, mint én, csak azért írtam le a történetemet, hogy nem biztos, hogy feltétlenül össze fogsz omlani.