Hogyan érzitek magatokat, éltek, külföldön, idegenek közt, család nélkül?

35 évesen jöttem ki Londonba (most épp Magyarországon vagyok látogatóban a szüleimnél egy hétig.)

Szóval, én válás után mentem ki, mérnöknő vagyok. Közepes méretű cégnél helyezkedtem el kint, és pl. a főnököm (idősebb férfi, vérangol) már első évben meghívott a születésnapi partijára, az otthonukba. A felesége is nagy örömmel fogadott, azóta is jóba vagyunk. A kollegák is normálisak, nyitottak. Lett egy indiai barátnőm is (ő már ott született Angliában, de viszi tovább a családi hagyományokat, és összejárunk főzőcskézni). Nekem semmi gondom az új életemben a barátkozással.

En Amerikaban elek a felesegemmel. O amerikai es a szulei kozel laknak tehat nem vagyunk teljesen egyedul.

Viszont nekem itt egyaltalan nincsenek barataim.

Amerikaban konnyu ismerosoket talalni viszont baratsagokat kotni mar nehezebb.

En a csaladommal messengeren beszelek hetente kb 2 alkalommal.

Aki férjnél/kapcsolatban van, akár külföldi a férje/barátja, akár magyar, az nincs egyedül. Aki portugáliában/spanyolországban lakik, az ne mondja, hogy nyugat-európában lakik, az kulturálisan (és amúgy földrajzilag is) dél-európa,és mint tudjuk, ott sokkal közvetlenebbek az emberek, nem egy nagy művészet beilleszkedni.

Én skandináviában és beneluxban éltem éveket, és teljesen megértem, amit a kérdező mond. ha lettek is barátaim, azok ottani külföldiek voltak, mert a bennszülöttek nem fogadtak be, max. barátságosak voltak felszínesen, de mint valami egzotikus kis állatkát, úgy kezeltek, aki mindenképp alattuk áll. Az országok nyelveit folyékonyan beszélem, szóval nem ez volt a gond. Számomra nagy szenvedésbe csapott át ez az izolált létezésmód, végülis az elmagányosodás miatt pszichológusi kezelésre szorultam, és kb. másfél év alatt sikerült ebből kijönnöm, persze közben haza is költöztem. Itthon sokkal boldogabb vagyok, ma már nem költöznék sehova.