Titeket is lenéznek a szüleitek? Ti is elhittétek-e már magatokról, hogy egy senkik vagytok?

Ismerős. Ezt a lelki terrort csak akkor engedhetik meg maguknak, ha hagyod megérinteni a lelkedet.

Oké, hogy a szüleid, de mire vitték, hogy ekkora arcok? Te mivel vagy kevesebb?

Az hogy miként boldogulsz a saját erődből az csak a te felelősséged és csak magadnak tartozol elszámolással.

El kell fogadnod, hogy lehet, hogy akkor se vesznek sz.rba se, ha pl. agysebész leszel és sz.rrá keresed magad.

Én leléptem, tanulok, babázok, építkeztünk. Senki ide nem jött a családból, hogy segítsen, vagy hogy megcsodálja az otthonunkat. Csak így szar, meg úgy kicsi a ház, meg hogy fogod bírni a sulit...

Tojni bele! Ez kihívás.

Őket már biztos kicsinálta az élet és nem mernek jót várni tőle.

17:47

Ja, 22/L.

Én a két bátyám mellett voltam legkisebb gyerek, ráadásul lány. Soha semmibe nem kezdhettem bele a saját döntésem alapján, mindig, mindenki jobban tudta helyettem, hogy mi a jó nekem, mint én. Szó szerint a fejemre nőttek, és aztán hiába lettem nagykorú, hiába tanultam, dolgoztam, mégis mindenbe bele akartak szólni. Nemcsak anyum (apukám meghalt kicsi koromban), de a testvéreim is. Nem feltétlenül akartak ők rosszat, de teljesen aláásták az önbizalmamat. Döntésképtelenné váltam.

Végül 23 évesen vettem egy nagy levegőt, és amikor a barátnőm hívott, hogy költözzek vele Szegedre (sok barátunk élt ott), akkor vettem a bőröndömet, és nekivágtam. Munkát ott is találtam, az albérlet olcsó volt, hiszen sokan voltunk, és minden szempontból felszabadultam. Úgy élhettem, ahogyan akartam, magamért vállaltam a felelősséget. Megtanultam gondoskodni magamról, főzni, takarítani, és végre megvehettem álmaim himalájacicáját is, mert senki nem vágta a fejemhez, mekkora pazarlás állatra költeni a pénzt. :)

A családom Pesten élt, néha meglátogattak, néha meg én őket. Aztán megismertem a páromat, és 7 éve együtt vagyunk, két éves a kisfiunk. Azóta ugyan visszajöttünk Pestre, de ma már a magam ura vagyok. Kérek véleményt, de a döntéseim a sajátjaim, és azóta sem hagyom, hogy bárki helyettem döntsön bármiben is. Felnőttem, leráztam magamról az örök kislány skatulyát. Igaz, volt csatám éppen elég, de végre a családom is megértette, hogy az életem az enyém. Hoztam jó döntéseket, hoztam rosszabbakat is. Mindből tanultam valamit, és végre rendben van az önbecsülésem.

Javaslom a költözést mindenkinek, aki egy kis levegőre vágyik! Még ha többen is vagytok egy albérletben, de azt hiszem, hatalmas élmény, és lehetőség arra, hogy bebizonyítsuk magunknak, mennyit is érünk valójában.

Ó, persze. Érdekes, Anyukám azt szeretné, ha megelégedtem volna egy érettségivel, elmentem volna dolgozni és most keresném a pénzt valami biztos munkahelyen, nem jártam volna bulizni, vagy csak keveset, összejöttem volna a szomszéd Pistikével, akivel hajtunk a lakás-autóra, esetleg már unoka is lenne, és egyáltalán, átlagos lennék kívül-belül, pedáns (zavarna egy asztalon hagyott, mittudomén, csokipapír) és realista. ...Huhh most hogy ezt így leírtam, rájöttem, kiábrándító lehet, hogy ezek közül egyik sem jött össze.

Kedvesem esetében viszont a szülők összetennék a kezüket, ha szeretne tanulni, olvasni, mint én, ami meg esetemben baj.

Na mindegy, fura. Azért alapvető támogatás megvan, és lelki károkat szerintem nem szereztem azzal, hogy nem vagyok körbedicsérve itthon. Csak hát mégis idegesítő/bántó, hogy nem jó, ahogy vagyok, és jobban örülne,ha másmilyen lennék. :S

A szülők abban az esetben viselkednek így, vagy hasonlóan, amikor a saját önbecsülésük nincs a helyén. Ezt a hiányt, tehát a saját önbecsülésük hiányát úgy igyekeznek pótolni, hogy a környezetükben élőket lenézik, gucsmolják, megszólják, stb, és mivel azok a személyek így alacsonyabbra kerülnek, saját magukat kiemelkedőnek látják. Vagyis nem látják mégse magukat becsülhetőnek így sem, de legalább azt a látszatot keltik. Ez szokott lenni a leggyakoribb ok.

Mit tehetsz? Először is godnolj rájuk részvéttel, és szeretettel. Nem tehetnek róla. Őket is eltaposta valaki, szüleik, nagyszüleik, tanáraik, bárki. Ez így megy nemzdékek óta bizonyos családokban. Más családokban a gyerekek felmagasztalása a szokás. Ahány ház, annnyi..

De ha tudatában vagy ennek, megerősítheted magadat a magad számára. És talán így az erő és önértékelésed tudatában nyithatsz beszélgetést, elmesélteted őket gyerekkorukról , családi szokásokról, talán feloldódhatna bennük a kényszer-viselkedés, és kialakulna egy kedves viszony. Sőt szeretet. Többet is olvashatsz ilyenekről itt: [link]

http://www.youtube.com/watch?v=5UKI1xVEEHk

Ha nem hiszed el hogy az életed ajándék,

Nézd meg jobban hogy élnek anyádék!

( Nekem ez ugrott egyböl be :S )