Elvárható-e egy fiataltól, hogy az idős szüleit ápolja, gondozza, ha azok már nem képesek rá?

#7 Én nem értelek téged. Lefeküdni nem tudnék, ha anyám-apám egy nyolcágyas kórteremben feküdne a saját szärában, körülvéve zavart, kóborló vagy éppen kiabáló öregekkel, akiket szintén bedugtak oda. Kitéve a szociális ellátás amúgy is döbbenetes alacsony színvonalának. Sokan nyugtatgatják magukat, hogy "ó, dehát én nem tudnám szakszerűen ápolni" frázissal. Sajnos láttam nem egy ilyen krónikus elfekvőből érkező beteget: mosdatlanul, fekáliás kezekkel, kiszáradva, esetenként nem is etetve. Hát csoda, ha zavartak?

Mondom, rákényszeríthet a sors, de akkor kizárólag magánintézménybe (milliós nagyságrendű a költsége), napi látogatás mellet. Nincs szomorúbb annál, amikor az öregek amúgy is erős feleslegességérzését azzal fokozzák, hogy bevágják őket egy otthonba, aztán jó esetben hetente egyszer rájuk nyitják az ajtót egy órára. Nem ezt érdemli egy szülő.

#13 Mint már mondtam, van benne személyes tapasztalatom, nagyon sok. És nem, nem bűn, mivel pont a saját tapasztalatom, hogy mennyire megterhelő a 24 órás(!) folyamatos ápolás, a folyamatos feszültség. És azt is pontosan tudom sajnos, hogy az átlag rokonság hozzáállása milyen. Itt utalnék #12-es hozzászólására, hogy a mi rokonaink esetében is egy (a miénk) család vállalta, a többieknek nem kellett... a többéves ápolás után az örökségre azért magukhoz tértek.

Ma már több lehetőség van, mint nekünk anno volt. Vannak normális magánszolgáltatók (akár otthon, házi ápolók). Viszont naponta látom, hogy a legtöbb embernek kibäszottul büdös a saját szüleinek az ápolása. És marhára nem úgy szokott történni, hogy sírva beadják otthonba a szülőt, nap mint nap látogatják és a legjobbat akarják. Egyszerűen meg akarnak tőlük szabadulni. És ezért vagyok kibukva, mert szó sincs sokszor az anyagiakról és érzelmi megterhelésről, mert a többségnek a látogatás sem megy. Undorító, hányadék módon bánnak sokan a szüleikkel - és nem, nem kell ehhez verni a gyereket, molesztálni vagy megfélemlíteni, sőt...

Azzal meg ne nyugtatgassa magát senki, hogy "ő sem várná el a gyerekétől" - ugyanis ha jól sejtem, senki sem 80 éves, combnyaktörés után, hogy a saját bőrén érezze milyen az, amikor gyakorlatilag magára hagyják, általában lepra körülmények között. Olyankor ugyanis még az előfordulhat, hogy az ember úgy érzi, jobb lett volna macskába és ingatlanba invesztálni, mint a gyerekei felnevelésébe.

Nagymamám 23 évig ápolta dédnagymamámat szinte egyedül. Igaz, ő 51 éves korában kezdte.

Az a helyzet, hogy ez az egész nagyon megterhelő mentálisan és fizikailag is, és van, aki egyszerűen nem képes rá. És ez nem morális kérdés, hanem inkább alkati. Úgy meg még nehezebb lehet, ha mellé még fiatal is vagy, és napi 8 órát dolgozol (nagymamám 56 évesen ment nyugdíjba), esetleg a szüleid máshol laknak (nagymamámék 2 utcányira laktak egymástól), vagy még a gyerekeidre s kell vigyáznod (nagymamámnál ekkor már felnőttek voltak a gyerekek).

Az a helyzet, hogy inkább azért lenne érdemes vigyáznod az idős szülőre, mert te szeretnéd, és nem azért, mert ez a társadalmi elvárás. Ha elkezded ápolni, de nyűggel teszed, akkor azt ő is érezni fogja, és megmérgezi a kapcsolatotokat. Plusz ha egészségügyi segítségre van szüksége, és te nem a szakmában dolgozol, lehet, érdemes lenne szakembert fogadni. Ettől persze látogasd, ha olyan a kapcsolatotok, mert jól esik neki, ha nem hagyod magára, de teljes felelősséget ne vállalj, ha tudod, hogy nem lennél rá képes.

Kedves 11-es, az esetek nagy részében van a szülőnek lakása, háza, azt el lehet adni és minőségi otthonban elhelyezni, úgy hogy az ingatlanából még pénz is marad.

Én tudok Budapesttől 20 km-re olyan otthont, ahol olyan jó körülmények vannak, amilyet sok öregnek egész életében nem volt része.

A bekerülés ára 3millió, de ennél általában többet ér a szülő ingatlana.

Naponta látogatni?

Napi 8-10-12 óra munka, utazás, család mellett?

Szerintem az is nagyon tisztességes dolog, ha hétvégente meglátogatja a család, vagy a gyereke, de például egy alzheimeres esetében gyakorlatilag ez csak a családnak fontos, őt nem érdekli.

#18 Hát eszednél vagy? Az az örökség, ahhoz nem nyúlunk! Tudod hányan adják el? Elárulom, marha kevesen. Én is tudok ilyen otthont, lehet egyről is beszélünk (Harmónia?). Itt az idősek szokták MAGUK eladni, és akár házastárssal együtt költöznek az apartmanba. Teljesen más helyzet, mint maga az elfekvő. Az állami rendszerekben éves várólisták vannak (azért is terhelik az egészségügyi rendszert az ápolandó betegekkel), és inkább kivárják, csak egy fityinget ne kelljen kicsengetni...

Az Alzheimert meg pszichiátriai kórképeket ne keverjük ide. Egy súlyos Alzheimer otthon ápolhatatlan, és tönkreteheti az egész család életét, önmagában és másban is kárt tehet. Köze nincsen a szellemileg többé-kevésbé ép, de fizikálisan elesett idősekhez, akikről elsősorban szó van, és akiket ugyanolyan előszeretettel vágnak be az otthonokba.

Mély megdöbbenéssel olvastam #2-es válaszoló Édesanyjának kívánságát.

A gyerekeim már kiröppentek, szép családja van mindegyiknek. És örömmel jönnek hozzánk. Én pedig örömmel segítem még mindig őket, mert nyugdíjasként, passzióból még el-elvállalok nekem tetsző feladatokat, és van plusz bevételem. De soha nem kívánnám egyiktől sem, hogy ápoljanak bennünket. Az ő kötelességük azoknak a gyerekeknek a felnevelése, akiket felvállaltak. Mi meg a feleségemmel meg kell tudjuk oldani a mi problémáinkat. Ez a mi dolgunk! Mindenki úgy alakítsa a saját életét, hogy békés és boldog öregkora legyen - és ne a saját gyerekein kelljen élősködnie.