Normális, hogy fel tudnám rúgni?

Sziasztok!

Amióta az eszemet tudom, apámmal sosem volt jó a kapcsolatom. Gyerekkoromban is folyamatosan beszólogatott, lelkileg terrorizált. Tulajdonképpen egy jó emlékem sincs vele kapcsolatban. Amikor nagyobb lettem akkor is ugyanez ment, csak akkor azzal a különbséggel, hogy minden téren megpróbált nekem ártani, keresztbe tenni, direkt tönkretette a dolgaimat (pl.a szobámban lévő üvegasztal közepét is összekarcolta, amit nyilván nem vallott be, volt olyan ami simán "magától" kettétört a polcomon). Amikor felnőttem, akkor már nyilván visszaszóltam, nem hagytam magam, nem tudott ezzel mit kezdeni. Olyankor volt, hogy nekem jött, amit természetesen nem hagytam és igen, volt hogy dulakodtunk.

Anyu ebből az egészből keveset látott, mert általában 2-3 munkahelyen dolgozott, hogy legyen pénz. Amikor lett párom, akkor mégrosszabb lett a helyzet. Neki is beszólogatott, az elején (rám való tekintettel) csendben maradt. Mivel marha nagy a ház, így beköltöztünk a másik felébe (ikerház). Ha valami elromlott bárhol, akkor barátom csinálta meg, a kertet is mi tartottuk rendben, igazából apám egész nap a tévé előtt ült, vagy netezett. Ellopta, majd eladta az aranyaimat, folyamatosan eltűnt a pénzünk és a kajánk is, a gyógyszereinkkel együtt. Néha még dezodorok vagy hajzselék is eltűntek.

Aztán anyu egyre többet volt itthon és neki is kezdett elege lenni. Egyre több volt a vita, neki is tűntek el dolgai, míg egy szép nap fogta és kivágta itthonról. Nyilván a költözés alatt még elvitt ezt-azt ami nem az övé volt. Ellenem fordította a nagyszüleimet, akik úgy haltak meg, hogy évekig nem beszéltek velem.

Most összejött egy fiatalabb nővel (40 kb), akivel lett egy közös gyerekük. A minap egy közösségi oldalon apám adatlapjára tévedtem, ahol hosszú kommenteken keresztül arról áradoznak, hogy milyen mintaapa és így viselkedik egy igazi apa a kislányával, mert egy rendes férfi mindig hercegnőként kezeli a lányát. Akkor elöntötte az agyamat a foooos és tzdtam volna ezt-azt írni a képei alá, de szerencsére nem tőle örököltem az eszemet, így hamar lenyugodtam.

Valahol bűntudatom is van, mert egyáltalán nem hiányzik, csak haragot érzek és emiatt a képmutatás miatt szívesen fel is rúgnám a Holdra. Engem sosem vitt sehova, még a játszótérre sem, ezzel a gyerekkel meg folyamatosan megy mindenhova. Nem vagyok féltékeny, csak nem értem én mivel voltam másabb 2-3 éves koromban és vajon mit ártottam neki. Ilyenkor irigylem azokat, akiknek normális apjuk van.

Szóval csak undort és haragot érzek és arra vagyok kíváncsi, hogy más is volt-e hasonló helyzetben. Megbánják ezt egy idő után vagy ő is annyira carik rám élete végéig, mint én rá?