Hogyan lehet azon túllépni, hogy a szüleim boldogtalanok?

A helyzet az, hogy úgy érzem fulladozom a családomtól. Ha hazamegyek, azt látom magam körül, hogy boldogtalanok a szüleim. Az apám azóta iszik, amióta az eszemet tudom, vele egy éve nem is beszélek. Nem minthogyha azelőtt olyan mély kapcsolatunk lett volna, nem ismer engem, igazán talán én sem őt, de amit látok belőle, egyrészt undorítónak tartom másrészt sajnálom hogy így alakult az élete. Nem csak ez a probléma, mert ha ezen kívül a család többi tagja mondjuk olyan lenne, akire fel tudok nézni, vagy legalább csak egyvalaki lenne köztük ilyen, akkor ezzel megbirkóznék valahogyan. Igazából az összes családtagom boldogtalan, ha hazamegyek mindig a panaszkodás megy, a "nyavalygás", hogy jaaaj már megint ez meg az. Szörnyű hozzáállás dolgokhoz, mások hibáztatása a saját hülyeségük miatt,... A szüleim meg teljesen elveszett emberek, nem találják magukat...a házasságuk tönkrement.. Nem tudom, mit tehetnék, tudom, hogy én nem tudom őket boldoggá tenni, nem is az a célom, hanem az a kérdés, hogy én így hogyan lehetek boldog... lehetek-e valaha. Voltak boldog időszakaim, de aztán mindig visszaesem ide ahol most állok. Ez igazából nevetségesen hangozhat, mert felnőtt ember vagyok, vagy legalábbis majdnem felnőtt, a saját életemet kellene élnem. De mégis mintha teljesen visszahúzna ez a helyzet, úgy érzem egy hatalmas súly van a vállamon amit nem tudok csak úgy ledobni pedig nagyon kiszakadnék ebből a közegből...nem tudom hogyan fogadhatnám el azt, hogy ők ilyenek, és hogyan ne haragudjak rájuk emiatt...