Mit reagáltatok volna az alábbi helyzetre?
A párom szüleinél voltunk épp karácsonyozni, az apjának eddig is elég éles nyelve volt, többször sírtam otthon a beszólásai miatt, de most nagyon elszakadt nálam a cérna.
A párommal nemrég költöztünk el egy másik városba, mert neki sikerült egy jó állást szereznie, amivel megalapozhatja a karrierjét. Én eldobtam az addigi munkám emiatt, hogy vele tartsak, teszem hozzá, szinte elvárás is volt felém ez... ha otthon maradok, ahogy igazából szerettem volna, én lettem volna a közellenség a párom családjának a szemében. Így hát költöztem vele. Csakhogy az új helyen 2 hónapja nem találok munkát, már több interjún is voltam, de semmi. A párom bár jól keres, nem elég a fizetése, hogy ketten megéljünk. A szüleim, tudván, hogy nem biztos, hogy 1 hét alatt találok munkát, a költözéskor adtak nekem egy nagyobb összeget támogatásképp (2-3 havi lakbérünket kb.), hogy nehogy az legyen a téma a pároméknál, hogy ő tart el engem és ebből konfliktus legyen. Plusz hozzáteszem, hogy az autó is az enyém, amivel járunk (nem keveset, havi 3000 km körül), a legtöbb költségét én állom a megtakarításaimból.
Visszatérve a karácsonyi beszélgetésre, épp összeszólalkoztunk a párommal azon, hogy mennyire drága albérletet sikerült kifognunk és túl magasak a költségeink. Erre a párom apja odaszól nekem egy ilyet: de nem gondolod, hogy talán el kéne menned dolgozni?. Bunkó, gúnyos hangsúllyal ezt odavágta nekem. Előtte is hetek óta folyamatosan ezt hallgattam már, hogy "na van már munkád?" meg "egy fizetésből nem fogtok ám kijönni, neked is el kell menned dolgozni, mert ez nem így megy". Korábban is volt, hogy egy fizetésből éltünk és akkor kijöttünk, de akkor is bajuk volt azzal, hogy míg tanultam, a párom keresett csak - cserébe viszont az én szüleim állták a lakhatásunkat. Folyamatosan beszólogattak, hogy miért nem dolgozom, és akkor karácsonykor képes egy ilyet odaszúrni. A végeredmény, hogy már teljesen depressziós vagyok az új városban, furcsa rosszulléteim vannak (2-3x ha nem fognak meg, elájulok, nem eszem, nem alszom), ha így mennek tovább a dolgok, belebetegszem. Mikor kitörtem nekik remegő hangon, hogy tudom épp elég jól, mennyire fontos lenne az én fizetésem is és próbálok bejutni valahova, de nem sikerül és emiatt már folyamatosan rosszul vagyok, akkor csak annyit kaptam "háát, nem ártana lelkileg megerősödnöd, akkor nem lenne ez". Az eset óta a párommal is többször összevesztem, ő állítólag nem hallotta az apja beszólogatását, pedig vég mellettem ült (legkönnyebb nem meghallani valamit), többször megkérdőjelezte a sértődöttségem okát ("jajj, biztos nem is úgy történt, mindent úgy túlreagálsz"...stb.), komolyan elgondolkoztam a kapcsolatunk jövőjén így. Azt mondja, ha az kell nekem, legközelebb leosztja az apját, de tudom, hogy nem képes rá.
Ti hogy reagáltatok volna a fenti helyzetben? A szüleim szerint pofátlan a párom apja, hisz ők nem kevés pénzt adtak nekem a hasonló konfliktusok elkerülése érdekében, erre mégis folyamatosan piszkál. Szerintük jobb, ha nem tartom vele többet a kapcsolatot, csak a veszekedés meg a sírás van otthon abból, ha vele beszélek. Ti mit gondoltok erről?
De, egyértelműen a személyem irritálja őket, ezt mindig is tudtam. Az anyja még úgy ahogy viselkedik velem szemben, de az apja nem rejti véka alá (bár néha az anyja sem).
Hogy is ne esett volna le, mikor az apja bókolgat kb. majdnem minden nő rokonának, milyen jól néz ki, milyen szép, miközben - nem akarok nárcisztikusnak tűnni, de sokkal csinosabbnak tartom magam kb. mindegyiküknél, talán egy lányt kivéve - mégis nekem soha egy jó szava nem volt.
Nálunk az a helyzet, hogy azért nem tartanak jónak a fiuknak, mert nem vagyok elég szegény és elég egyszerű. Szeretem a minőségi ételeket, ruhákat, szeretek utazni és a párom ezt követi - bár hozzáteszem, ezekről lemondtam most, hogy munkanélküli vagyok és mindenen ezerrel spórolok, a családom szerint már túlzottan is.
válasza: válasza:
válasza:Kérdező, ne. Esküszöm, látom előre, milyen hányadék ember lesz a párocskádból, ha gyereketek születik. Mondjuk már most is az.
Ha van benned egy cseppnyi emberség, nem evvel a senkiházival vállalsz gyereket.
Mondjuk lehet, hogy már annyira beleszoktál az áldozatszerepre, hogy vágysz rá, és ha tényleg boldog lennél, azt uncsinak tartanád, hogy nincs történés, nem bánt senki.
válasza:Ha egy fillért sem adnának a szüleid neked, párod szüleinek akkor sem lenne semmi közük ahhoz, hogy hogyan oszlik meg kettőtök jövedelme.
Igen, párodnak helyre kellett volna tennie az apját. Nem úgy, hogy megmagyarázza, hogy te igenis próbálsz állást találni, hanem úgy, hogy kérdőre vonja apját, mi köze hozzá, hogy ti miből éltek.
Az más kérdés, hogy épp ezért anyagi problémákat semmiképp sem szabad előttük megbeszélni. Nyilván hirtelen kellett az albérlet, hát ezt találtátok. Most már nem vagytok kényszerhelyzetben, kereshetnétek jobbat (olcsóbbat).
Most már te is látod, hogy kár volt feladni az állásodat. Nem tudom, megoldható lett volna-e, hogy egyikőtök ingázzon, amíg nem találsz a másik helyen állást. Vagy külön lakni ideiglenesen.
Írtad, elvárás volt, hogy feladd az állásodat. Kinek a részéről volt elvárás? Ha párod részéről, akkor a minimum minimuma, hogy utána elfogadja, hogy esetleg nem találsz állást. Nemhogy két hónapig, de két évig sem! Nagyon szerencsés manapság az az ember, aki bármelyik városban találna állást, ha épp oda kéne költöznie!
Kellett volna erre egy B-terv: pl. milyen bedolgozói munkát tudnál végezni, netán előbbre hozzátok a gyerekvállalást stb. Persze, ha még saját lakásotok sincs, akkor ez sem túl szerencsés.
Ha viszont nem párodtól, hanem párod szüleitől lett volna ez elvárás, akkor azt mondom: ez a legkevésbé sem kellett volna, hogy zavarjon. Kettőtök életében kettőtöknek kell(ett volna) a döntést meghozni.
Ez a mondat is meglepett: "Előtte is hetek óta folyamatosan ezt hallgattam már, hogy "na van már munkád?" meg "egy fizetésből nem fogtok ám kijönni...."
Hát én HETEK ÓTA FOLYAMATOSAN biztos nem hallgattam volna, mert kb. a második ilyen beszólás után többet nem mentem volna hozzájuk.
A fő kérdés, hogy párod megérti-e, hogy neked most nehéz és segít-e lelkileg talpra állnod. Ha igen, akkor van jövője a kapcsolatotoknak, ha nem, akkor nincs.
válasza:"ha csak a közösen megkeresett pénzünk és a szüleim pénze van benn a házban (ráadásul a szüleimnél laktunk sokáig), akkor én nem megyek bele az 50-50% tulajdonrészbe, a párom pedig ezt nem akarja"
Pedig ez így volna igazságos. Ha mondjuk egy 10 milliós lakáshoz 2 milliót adtak a szülei, 8-at ti teremtettetek elő, akkor értelemszerűen 40% párodnak, 60% neked: ez lenne az igazságos.
Ha akkor pár hónapon belül a te szüleid által adott pénz után nem adtak az ő szülei, akkor nem is fognak. Leginkább azért, mert nincs miből. Úgyhogy erre kár várni. Meg hát ez egyébként sem úgy működik, hogy adok pénzt a gyerekemnek lakásra, ezért jogom van b...tatni a menyemet.
Most már tudom, hogy butaság volt a párom után menni, sajnos olyan messzire költöztünk, hogy onnan bejárni már nem lehetett. Nem volt olyan jó állásom, végzettségemhez képest nagyon alacsony beosztásban voltam, ezért nem is féltegettem és felmondtam, azt hittem, végre külön a párommal, messzebb a szüleinktől nyugodtabb életünk lesz. Albérletet váltani azért nem tudunk, mert köt a szerződés, nem Magyarországon van a lakás, itt sajnos más szokások vannak.
Párom ezzel a sértődöttségem témával csak akkor kezdett el foglalkozni, mikor már a szüleim előtt sírva meséltem, miket művel az apja, előtte kb. rám sem bagózott. Érdekes akkor már érdekelte, mit mondok, persze akkor is védte az apját a "biztos nem is úgy történt, csak felfújod" meg hasonló jellegű mondatokkal. Pedig tudja, hogy cseszegettek a munka miatt, mert az anyját kb. 2 hete állította le a témáról, mert ő is kiakasztott már minket ezzel. De az apjától valamiért fél.
Mikor arról beszéltem neki, hogy én is megérdemlem a tiszteletet, kb kiröhögött, szerinte nincs jogom egy idősebb embertől követelni a tiszteletet, vagy megkapom, vagy nem, ez van, el kell fogadnom. Mivel ő szintben "felettem áll" (mármint az apja). Én meg nem így gondolom, nem hiszem, hogy az ő apjának alá lennék rendelve bármi miatt is.
Mindenesetre azt megmondtam neki, hogy nehogy nekitámadjon bármikor az apjának (persze csak szóban), mert akkor még nagyobb közellenség leszek a családja szemében. Bár a párom szerint én is tehetek róla, hogy utálnak, mert voltak olyan esetek, amikor (pl oda akartak adni használt, régi ruhákat és nem fogadtam el, mert nem tetszettek és nem is vagyok rászorulva), én adtam okot erre az utálatra.
"Ha akkor pár hónapon belül a te szüleid által adott pénz után nem adtak az ő szülei, akkor nem is fognak. Leginkább azért, mert nincs miből. Úgyhogy erre kár várni."
Ugyanezt mondtam én is a páromnak. Ha akarnának adni, már odaadták volna. Az én anyám pl. a tudtom nélkül tette fel a számlámra a pénzt (hozzáférése van), nem is szólt róla. Nemhogy kérni kellett volna?! Egyébként félretett pénzük szerintünk van, ha másból nem, a nagyszülői örökségből.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!