Egyedül maradtam, s nincs így kedvem élni. Mit tegyek? Egyáltalán lehet tenni ellene?

Nos... Azt mondjátok menjen el pszichológushoz az akinek ilyen problémája van. Sokszor én is fájdalmat érzek, és legszívesebben eldobnék mindent, csak hogy soha többé ne érezzem azt. Az a baj, hogy ha a pszichológussal a beszélgetés végére érnénk, ő is azon gondolkozna, hogy van-e értelme tovább élni? Gondoljatok bele... Aki már többször átesett az élete során nagy megrázkódtatásokon, traumákon, az nem akarja többet megtapasztalni. Majd jön a következő gondolat, egyszer úgy is meghalunk, akkor mi értelme van élni? Hiába van 1-2 boldog pillanat, az élet arányaiban több szenvedéssel, és szomorúsággal jár mint örömmel, és boldogsággal. Az emberek nem is a haláltól félnek, hanem a fájdalomtól... Egyetlen egy emberben bízhattam, és az is már csak veszekedett velem, ezek után nincs értelme semminek... Kicsit össze-vissza írok, elnézést, csak az érzések hatalmukba kerítettek. Sajnálom, hogy egy ilyen világban kell élnünk. Szemét módon kihasználja egyik ember a másikat, csak hogy neki több jusson a jóból. Én is tapasztaltam dögivel. Pl.: 4 hónapig hitegettek, hogy alkalmazni fognak, és ingyen gyakornokoskodtam (pályakezdőként nem ugrálhattam). Naív voltam. Nos, most hogy leírtam 1-2 mély fájdalmas, és borongós gondolatot, jöjjenek a pozitívak. Azért van, hogy az ember fájdalmat érez, hogy legyenek boldog pillanatok is, máskülönben unatkozna, és abba pusztulna bele. Hozhatnám példának a yin-yang effektet, ami azt jelenti, hogy ROSSZ nélkül JÓ sincs. Reménykedj, s bizakodj, hogy egyszer minden jóra fordul, és hogy ne csak keresd a válaszokat, hanem találd is meg! A kérdéseidre a válaszokat nem másoktól fogod megkapni. BENNED vannak a KÉRDÉSEIDRE a VÁLASZOK! Ne azzal törődj, hogy hogyan kell megtalálnod, hanem azon gondolkozz, hogy te mit válaszolnál a saját kérdéseidre. Most osztom a bölcsességet, pedig én is csak egy senki vagyok, egy kis porszem, egy jelentéktelen pont eme nagy univerzumban. Einstein tényleg ott volt a szeren... Minden relatív. Minden viszonyítás kérdése. Minél boldogabb voltál, annál fájdalmasabbak a negatív érzések. A lényeg, hogy megtaláld azt ami egyedül is boldoggá tesz, és ha az megvan, szenteld annak az életed, és még az is benne van a pakliban, hogy annak köszönhetően lesz szerelmed, és saját kis családod. Ha szüleid még élnek, mindenképp vedd fel velük a kapcsolatot, és békülj ki velük. A harag rossz tanácsadó.

Íme az én kis történetem: Megvolt a nagy szerelem, elhagyott, Örömteli gyermekkorom volt a sok rossz ellenére is, mivel még csodálattal tekintettem a világra, s nem jöttem rá micsoda fertő uralkodik az emberek között. Apám meghalt, nem volt többé szép nyarunk, még ha édesanyám meg is próbált segíteni, és mindent megadni nekünk. Eltávolodtunk egymástól a szerelmemmel, (koptatós duma: maradjunk barátok) Később osztálytársak lettünk, de szinte nem is szóltunk egymáshoz. Én találtam egy olyan szakmát ahol kiélhetem a kreativitásom, de úgy látszik ez a papíros sem ér semmit se... Sehol nem tudtam elhelyezkedni, mindenhol csak a becsapás, és elutasítás ért. (a szemem láttára lehelte ki nagyapám a lelkét, ebbe félig beleőszültem). Szóval ilyen negatív életszemlélettel még mindig van bennem némi pozitív gondolat, és próbálom magam arra ösztönözni, hogy mérgelődök ha nem sikerül valami, kisírom magam ha úgy van, de újult erővel nekivágok. Engem nem fog az élet eltaposni! Küzdeni kell! Ha az élet pofán vág, kétszer akkora erővel kell nekivágni annak ami nem sikerült, és így tovább! Sajnos nem változott az évek, év ezredek alatt az emberiség, csak a fegyvernem változott. Ha te nem eszel, téged esznek meg! Ez lebegjen előtted.

Huh, azt hiszem ez kicsit hosszúra sikeredett, és elnézést, hogy kiadtam a fájdalmam kb 0,0001%-át. Mindenesetre remélem valamennyit segített neked, és még azoknak is akik ilyen kétségek között, fájdalommal teli szívvel idetévednek. Üdv, egy 22 éves (úgy érzi túl van mindenen, pedig még biztos sok fájdalom vár rá) srác.

Sziasztok,

nálam is beütött a krach. Nektek végül mit sikerült és hogyan?