Mit lehet tenni, hogy ha elköteleződési problémái vannak az embernek?

Igazából sehova. Csak néha azt érzem hogy nem szeretnék vele lenni annyira. Ez megijeszt. Néha megijedek attól is, hogy "ha minden jól megy" együtt fogunk lenni halálunkig. Hogy csak vele leszek talán örökre. Nem mintha annyira érdekelne más, senki se tetszik, nem is vagyok az a pasizós típus, vele is úgy jöttem össze hogy egy buliban találkoztunk aztán beszélgetni kezdtünk találkozgattunk, tehát nem az volt hogy célirányosan na én most megyek pasizni.

Néha az is ijeszt meg, hogy ha minden jól alakul közöttünk, akkor mindig együtt leszünk. Mindig ott lesz, mindenben benne lesz, mindent vele kell majd csinálni. Pl álmodoztam arról hogy lesz egy saját lakásom Pesten, de ha komoly a kapcsolatunk hogy vehetnék egyedül lakást? Néha megijeszt hogy nem "mehetek el" egyedül mondjuk nyaralni, mert a párok együtt járnak nyaralni, nem pedig külön. Mindig úgy képzeltem el, hogy én mennyire önálló és független leszek, hogy egyedül fogok élni a 20-as éveim elején, egyedül teremtem meg magamnak a lakást, stb, azt fogok csinálni amit csak akarok. Teljesen független leszek mindenkitől. Álmodoztam arról is, hogy külföldre megyek tanulni/dolgozni. De ezt se lehet úgy, itthonhagyni nem akarom, de ő nem akar annyira külföldre menni/nem annyi időre.

De aztán szerelmesek lettünk, és így ez a terv is köddé vált, mert sose leszek mindenkitől független ha vele vagyok. De a függetlenségre nem vágyom annyira hogy elhagyjam a barátam. Csak néha bezavar. Sose voltak igaz barátaim, nekem mindig csak ezek az álmodozások voltak. Évekig csak "ezekben/ezekel" éltem.

Nem lennék boldogabb egyedül. Hiányozna nagyon. Nem megszokás. Tudom hogy találnék mást "helyette", csak idő kérdése lenne, de nem akarok mást találni, én őt akarom. Majdnem elsírom magam ha az "utolsó búcsúra" gondolok. Sokszor mikor összebújunk az jár a fejemben, hogy milyen jó lenne minden este így elaludni.

Ezért készít ki így ez a "függetlenségmánia". Mert őt jobban akarom, ő kell nekem, de a személyiségem nem összeegyeztethető szerintem ezzel a párkapcsolatosdival. De elengedni nem tudom, és nem is akarom.

Hát gyerekkoromban elég szigorúak voltak. Mikor a korombeliek eljárkáltak ide-oda már, akkor egy ideig hívtak de anyáék sose engedtek, és egy idő után nem is hívtak az osztálytársaim mondván engem úgy sem engednek el. Szinte minden nap itthon ültem suli után a tv/gép előtt, vagy olvastam, mert sportra nem járattak. Sokszor volt, hogy tetszett egy ruha de anya nem vette meg mert hogy milyen csúnya, hogy néz ki.

Ősszel túl sok lett a stressz, hirtelen egyedül maradtam, mert a közelebbi ismerőseim és az ikertestvérem is elmentek egyetemre, így kb egyedül maradtam a barátomon kívül.

A pszichológus azt mondta, hogy szét kell választanom a kettőt. Attól, hogy a barátommal vagyok és szeretem, még nem vesztem el az önállóságomat, még nem leszek korlátozva. Ezt szedjem külön.

A barátom nagyon megértő, ő is úgy véli hogy egy kicsit több térre van szükségem hogy a saját dolgaimmal foglalkozzak, olyanokkal amikhez "neki nincsen köze" és minden rendben lesz, mindenben támogat és mindig megnyugtat, mindig csak a pozitívat látja.

Én nem szeretnék így élni mint a 12-es válaszoló! Én szeretnék majd férjhez menni, családot alapítani. Nem megoldás az hogy egyszer itt egyszer ott egész életünkben..