Bár férjnél vagyok, de gyerekem még nincs. Megfogalmazódott bennem egy gondolat. Mi a véleményetek?

nézd,én sokszor érzem úgy, hogy a gyerekvállalást jó lenne valamiféle vizsgához kötni.

csakhát nem kivitelezhető...

gyereket mindenki csinálhat, és a saját felfogása szerint neveli, vagy nem neveli...manapság inkább nem...

dehogy a lányregényeknek mi köze ehhez? azokat már dédanyáink is olvasták...aztán ők is neveltek gyerekeket...és ők is jól vagy rosszul...

Ha már szóba jött a Két Lotti, gyerekkoromban is felháborítónak és igazságtalannak tartottam a "gonosz mostoha" attitűdöt.

Most már azt is látom, hogy kicsit irreális az elválunk, különélünk, mert nem működik, aztán 10 év múlva vissza minden és akkor működni fog.

Ettől függetlenül nem rossz könyv.

Szerintem hiába a tanácsadás, ugyanaz,mintha magazint meg könyveket olvasna az ember. A változásra és tenniakarásra való hajlamot kellene inkább valahogy elsajátítani, és felelősségérzetet, a kölcsönös tiszteletet...

Meg kell tudni beszélni egy kapcsolatban őszintén, hogy mire vágyunk, mi az ami hiányzik, közösen,együtt.

Én inkább a kommunikáció hiányát okolnám a jelenségért. Első körben a szülő és a gyereke között, mert röhejes, hogy egyes családokban a szülők annyira álszentek, korlátoltak és bénák, hogy nem lehet velük bármiről beszélgetni csak úgy. Gondolok itt pl. szexualitásra a kamaszok esetében, később a házasság nehézségei, gyereknevelés stb. Ezek valamiért rengeteg családnál tabuk, mert a szülőknek ilyen hülye felfogásuk van, így ezekből a dolgokból semmi hasznosat nem adnak át a gyerekeiknek.

Második körben ott van, hogy rengeteg párnál probléma, hogy szintén nem kommunikálnak rendesen, aminek egyenes következménye, hogy hiába vannak együtt X éve, nem ismerik egymást igazán. Ezt fokozza, hogy nem is figyelnek egymásra az együtt töltött évek alatt. Például mikor már ott a gyerek, nem kéne, hogy meglepő legyen valaki számára, hogy a gyereknevelést a férje világ életében úgy gondolta, hogy a nő dolga. Vagy a házimunkát. Annyi ilyen kérdés van itt is, egyszerűen érthetetlen számomra, hogy évek óta együtt élő emberek hogy nem tudnak ilyeneket a másikról. Ugyanez mikor évek óta együtt vannak, a nő vár az eljegyzési gyűrűre, és fogalma sincs, hogy a párja szándékozik-e valaha megnősülni egyáltalán. Hihetetlen, hogy többéves kapcsolatban ennyire nem merül fel, hogy kinek mi a terve a jövőre nézve. Vagy egy gyerekvállalás előtt miért nem jön szóba, hogy ki hogyan képzeli, milyen szerepet szán magának, illetve a párjának ebben.

Nem tanfolyam kellene szerintem, én nem hiszem, hogy változást hozna, hanem egymást ismerő párok, és jól működő kapcsolatok. A környezetemet elnézve, akiknél ez rendben van, azoknak nem is ment rá a kapcsolatuk a gyerek/gyerekek érkezése és az ezzel járó életmódváltás miatt, sőt, erősebbek is lettek. Szétmenni, elválni emiatt azok szoktak, akiknél eleve szar volt valami, nem alkottak igazán egységet.

Ez önmagában nem lenne rossz ötlet, de egy baj van vele. A tanácsadás persze jó, de MILYEN alapon, mit tanácsolnának? Ezer meg ezer elmélet van, hogy hogy érdemes a gyermekeket nevelni, mi is igazából az apa és az anya szerepe egy családban. Melyiket adnák át? Mert az egyik családnál lehet, hogy a legmodernebb teória az, ami beválik, egy másiknál meg a begyepesedett 100 évvel ezelőtti séma az, ami fekszik nekik.

Az emberek nem egyformák...

Régen, még a koedukált iskolák megjelenése előtt a lányiskolákban a tananyag része volt, hogy a lányok hogyan legyenek jó feleségek. Olvastam is ilyen könyvből, azért elég meredek dolgok voltak benne. A jó feleség szemet huny a férj félrelépései fölött, ha azok nem túl gyakoriak és látványosak. A jó feleség vacsora után adja oda az újonnan vásárolt ruháinak a számláit a férjnek, mert akkor az úgyis csak jóllakottan bólogat. Ésatöbbi.

Keresztény házasságok előtt kötelező a jegyesoktatás, elvileg az pont erről szól.

Egyébként szerintem alapvetően jó lenne az ötleted, de nehezen megvalósítható. Mert mi a jó házasság alapja? Nincsenek is olyan alapok, amik minden jól működő házasságra igazak. Hiszen van, ahol az a fontos, hogy egyenrangúak legyenek a felek, de olyan is van, ahol pont azért passzolnak, mert az egyik fél dominánsabb, a másik fél alárendeltebb. Igazából csak az a lényeg, hogy az ember olyannal lépjen házasságra, akivel megfelelő párt alkotnak. De ennek eldöntésére sajnos nincs objektív mércénk.

Régen ugye könnyű volt, a házasságot gazdasági és nem érzelmi közösségnek fogták fel. Ma viszont már az érzelmek dominálnak, nem az anyagi megfontolás (kevés, egyébként is lenézett kivételtől eltekintve). No de honnan tudhatja az ember, hogy az érzelmei hogy működnek, és hogy évtizedek múlva is ugyanúgy fognak-e működni?