Hogyan tudnám magamat arra "nevelni", hogy megszeressem a párom kisfiát?

Egy nagyon aranyos, cserfes, 3 éves kisfiú. Nem tervezték, egy futó kalandban csúszott be és későn derült ki a terhesség. Eddig csak látogathattuk, de már minden héten 1-1 napra el is hozhatja a párom.

Néha én is elkísértem a páromat, mikor meglátogatta. Akkor jól kijöttünk, de azt a fél órát, órát nem is lehet összehasonlítani azzal, amikor egész nap nálunk van.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, de azért titkon reméltem, hogy majd az anyai ösztön felülírja az érzéseimet. Nem így lett. Minden egyes mozdulata, a hangja is idegesít. A gyermekeink előtt és a kicsi előtt persze igyekszem nem kimutatni ezt, de félek, hogy később, ha még többet lesz nálunk, ki fog belőlem bukni. Nem szeretném, ha miattam lenne rossz a gyerekek kapcsolata.

Néha, mikor már a sírás kerülget, szívem szerint azonnal szólnék a páromnak, hogy vigye haza és többet ne is hozza, de tudom, hogy ez senkinek nem lenne jó.

A legjobban az bánt, hogy a kicsi szeret engem is és én mégsem tudom ezt viszonozni. Néha egy utolsó szemét alaknak érzem magam ezért.

Mindig emlékeztetem magam, hogy a kicsinek is joga van az apjával lenni, ráadásul ő nem tehet semmiről, mégis ő van a legrosszabb helyzetben stb.

A párom is érzi, látja, hogy szenvedek. Kérdezgeti is, hogy mit csináljon, hogyan segítsen, de nem tudok neki mit mondani.

Tudnátok néhány ötletet adni, hogy miként, hogyan változtassak az érzéseimen?