Így soha nem fogok már tudni elszakadni itthonról?

Huszas éveim elején járó lány vagyok, pár hónapja végeztem az egyetemmel, ezidáig a szüleimmel és a testvéremmel laktam együtt. Sajnos a családi légkör mindig is borzalmas volt, a testvérem volt a kis kedvenc (mint kiderült, lehet nem is a nevelő apám az igazi apám, talán ezért), apám mindig úgy viselkedett, mint akinek börtön a családi élet (mindig csak a saját kis külön életét élte ki tudja hol és kikkel, amire anyám idegrendszere is ráment), a testvérem pedig mindig is nagyon problémás volt, amiért valamiért sokszor én voltam hibáztatva, figyelem pedig ezek miatt édes kevés jutott nekem. Anyám meg simán élvezte, hogy kutyulhatja a szálakat és mindig szította a háborút hármunk között, így soha nem volt egy nyugodt, boldog családi percünk, soha a 20+ év alatt.

Már az egyetem elején is elmentem kollégiumba, azt hittem, hogy tök jó lesz, végre önálló leszek (már amennyire), senki nem szól bele semmibe... nos, 2 hét után sírva jöttem haza, hogy hadd költözzek haza, mert nem bírom. Egy kb. 10m2-es szobában voltunk ketten, nem volt internet, a szobatársammal nem találtuk meg a közös hangot, ezért folyamatosan rosszul éreztem ott magam. Aztán 1-2 veszekedés során, az egyetem alatt (akkor már régóta kapcsolatban voltam) fogtam magam és odaköltöztem a barátomékhoz, hátha a szüleim kicsit ráeszmélnek, hogy én is megérdemlem azt a figyelmet és törődést, amitaz amúgy egyre botrányosabban viselkedő testvérem, de nem, felém sem néztek napokig. Napok után mindig én kuncsorogtam, hogy hadd jöhessek haza (a páromék valamivel szegényebb körülmények közt éltek, ez nagyon zavart az ottlétem alatt, ott is többször sírtam). Aztán most, hogy végeztem az egyetemmel és sem én, sem a párom nem bírtuk már tovább a szüleimmel, meg az imádott kedvenc gyerekükkel (akit lassan már inkább letagadok, többször rámtámadt, megvert az utóbbi hónapokban stb.), fogtuk magunkat és egy másik városban kezdtünk munkát keresni, messze innen. A párom hamar talált is munkát, igaz én még nem, viszont már találtunk egy tökéletes albérletet is, ami minden igényünknek megfelelt. Lefoglalóztuk, a párom örült, hogy végre a saját életünket fogjuk élni, erre a hazafeléúton, nem tudom mi ütött belém, de elkezdtem sírni. Napok teltek úgy el, hogy csak sírtam és fogtam a fejem, hogy minek kell nekem ez a költözés, hamarosan elköltözik a testvérem (eddig azt mondta) és minden jó lesz. Végül az albérleti szerződés aláírása előtt azt mondta a párom, hogy ha ennyire kikészít a költözés gondolata, maradjunk, de szerinte meg fogom bánni, mert az én családom sosem fog megjavulni, ha eddig nem törődtek velem és nem szerettek, ezután sem fognak. Egyébként még a szüleim is győzködtek, hogy maradjunk csak, jobb nekünk itt és hogy nem olyan borzasztó a helyzet. Szóval maradtunk, buktuk a foglalót, örültem, hogy a családommal lehetek, még ha nem is szeretnek. Aztán jöttek megint az átalvatlan éjszakák, a hatalmas veszekedések, a magamban zokogások, megint el akarok innen menni, minél messzebbre. De nem tudom, el tudok-e valaha innen menni, mindig abban reménykedem, hogy megjavul a családom és minden jó lesz. Pedig sosem lesz az...

Egyébként az érdekes az, hogy kicsi korom óta egy másik európai országban akartam élni, kb. 2000 km-re innen, imádom azt az országot, évek óta tanulom a nyelvet és órákig nézegetem az utcákat a Google Maps-ben. Nyáron nyaralni is oda fogunk menni, szinte sírhatnékom van örömömben, ha belegondolok, hogy végre ott lehetek. Mégis, a párom nyitotta fel a szemem, hogy ha az országon belül, 1-200 km-re nem bírok elszakadni a mérgező családomtól, akkor hogy fogok külföldre költözni (amúgy már tanultam, dolgoztam külföldön, ebből nem volt gondom, több nyelven beszélek, de mindig hazajártam, mert közel a határ)? Érzem, hogy ha egyszer elmegyek innen, soha senkit nem fogok többé itt érdekelni, nem lesz családom és ez nagyon fáj. Soha fel sem fognak hívni, mert nem érdeklem őket.

Szerintetek el fogok tudni szakadni valaha is innen? Hiába rossz nekem itt, valamiért ide köt a szívem.