Mikortól kezdtétek azt érezni, hogy felnőttek vagytok?

20 éves koromban kaptam meg az első komoly állásomat, azóta felnőtt vagyok, bár baráti társaságban, otthon rendkívűl infantilis is tudok lenni. (Igen a rossz értelmével együtt!)

Mondjuk sosem voltam igazán gyerekes, kicsit túl felelősségteljes voltam/vagyok is, túl lelkiismeretes

Szóval ez is, az is. Ha valaki azt tudja mondani magára, hogy a felnőtt VAGY gyerek, akkor ott az önismerettel valami gebasz van. Vannak szituk, amiben felnőttesen kell tudni viselkedni, és van ahol örökre gyerekek maradhatunk. Persze eldönthetjük, hogy ilyennek gondoljuk magunkat, de az nem a teljes valóság.

Én nem érzem magam se felnőttnek, se gyereknek. Mindig a helyzet adja meg, h éppen "mi vagyok". Ha társasozunk a családdal vagy kisgyerekekkel, akkor én is teljesen gyerek vagyok. Ha az élet nagy dolgairól van szó, (meghalt vki, született vki, ilyesmi), akkor felnőtt vagyok. Ha a kedvenc időtöltésemről van szó, gyerek vagyok. Ha a munkámról, felnőtt.

De szerintem a gyerekkornak sose lesz vége, minden felnőttben van egy kis gyerek, elég, ha csak azt nézzük, h hogyan várja az ünnepet. :)

De azt gondolom, egy saját családdal, önálló élettel (lakás, házastárs, gyerekek) már senki nem "gyerek."

Egyébként mikor végeztem egy sulival,mindig azt éreztem, na most már senki sem kezelhet gyerekként. (ált. suli, gimi, fősuli. :)

23L

Én 14 éves korom óta.Akkor költöztem el otthonról,(szüleim válása táján,nem akartam hallgatni az osztozkodást)dolgozni kezdtem és albérletben laktam.Persze a sulit se hagytam ott,csak amint lehetett átiratkoztam esti tagozatra.Leérettségiztem természetesen.Ma már saját házam van(önerő+sok hitel),autóm,viszonylag tűrhető munkám és pár ősz hajszálam.De nem csinálnám másképp ma sem.

És ami a legjobb,hogy a vőlegényemmel is jól megértjük egymást,nálam lakik!! :-)) 20/L

Nem olvastam végig az összes választ de azt hiszem a 3dik válaszoló írta hogy " addig érezhetjük magunkat gondtalan gyereknek, amíg élnek a szüleink. "

Egyetértek. Tapasztalat.

Apa halála után (16 voltam) minden megváltozott, és akár akartam akár nem, muszáj volt felnőni. Tanulok, dolgozom, besegítek mindenben... stb.

Teljesen más a világ és jövő képem, mint a velem egykorúaknak. Megfontolt, határozott és következetes lettem. Szerencsére szorgalmas és kitartó.

Mégis valahol ott a gyerek bennem is. Megtanultam mindig mosolyogni, viccelődni, nevetni a saját butaságomon.

Hozzáteszem 18 vagyok, 20+ barátokkal.

Ez nem olyan könnyű.

Általában kicsit gyerekesen fogom fel a dolgokat, csak, hogy ne keljen olyan gyorsan felnőnöm. Viszont 18 éves fejjel rengeteg olyan szitum volt amitől mindig egy kicsit felnőttnek éreztem magam.

Pl:. Nagyon sokáig /5 évig/ űztem egy küzdősportot. Sokszor emiatt 'felnőtt' jellemet mutattam. Ok: próbáltam azt visszafogni, hogy ne balhézzak, vagy ha mégis úgy alakul véletlenül se kezdeményezzek verekedést még akkor se ha nagyon felpofoznám az illetőt hanem beszéljünk róla.

Volt egy ismerősöm aki motor balesetben halt meg. /előtte alig 10 perccel beszéltünk/ Ezt kezelni.

De talán az volt nekem a legerősebb mikor éreztem ezt mikor úgy volt, hogy lehet, hogy ballagásom se lesz /sőt nem is volt, csak a ceremónia/ mert tata olyan beteg volt/ sőt még mindig az/, hogy a másnap se biztos... /és az utolsó kettőt félév alatt feldolgozni.../