Milyen hatással lett az életedre az, hogy gyermekkorodban bántalmaztak?

Igaz, én még csak 18 éves vagyok, de apám olyan 3-4 éves korom óta szakadatlanul vert, kiabált velem, lelki terrorban tartott... ahogy Anyámat is.

Anyámat elzárta a munka, barátok szórakozás, minden elől, otthon kellett legyen mindig, hogy kiszolgálja. A 20 év alatt sikeresen el is vesztette minden barátját, teljesen depressziós lett.

Mikor apám cukorbeteg lett 2008ban, még gyakoribbak lettek a verések, minden apró kis dologért kapott, fojtogatta, egyszer még búcsúlevelet is iratott Anyával, amit az asztalomra rakatott...

Én minden nap féltem haza jönni suliból, ha 4est kaptam, vagy 5ös alát, már ment az ordibálás, arról ne is beszéljünk, mikor 2 évente egyszer becsúszott egy 3as, mert miatta nem tudtam tanulni.

De ez mind nem számított, leszarta, ha másnak nem volt jó, neki legyen jó, az a lényeg.

2 éve decemberben kiderült, hogy rákos, na ott szabadult el a pokol. Nem egyszer öngyilkos akartam lenni, néha már nem bírtam az életet, elegem volt, hogy minden nap takargatnom kellett magam tesi órákon a kék-zöld foltok miatt, és közben állandóan azt hallottam, hogy milyen álnok szemétláda vagyok, senkinek sem kellek, a barátaim is csak érdekből barátkoznak velem, és egy utcalány vagyok, holott még pasim se volt.

Mikor összejöttem a mostani barátommal, nem mertem elmondani a szüleimnek, több, mint fél év után álltam eléjük. Ekkor már apám a végső stádiumban volt, elfogadta a páromat, és halálos ágyán rá bízott.

Volt képe Anyának is azt mondani az utolsó napokban, hogy szereti, miközben fűvel fával megcsalta.

Aztán ahogy meghalt tavaly nyáron, először hihetetlen ürességet éreztem, de utána valósággal kivirágoztam. A párom és anyukám nagyban segített feldolgozni a történteket, de a sok durvaság bennem maradt, és szerintem soha nem is fog eltűnni.

Esztméletlen kisebbségi komplexussal küzdök, mindenkinél alábbvalóbbnak hiszem magam, pedig azért elértem már néhány dolgot az életben fiatal korom ellenére.

A párommal sokszor türelmetlen vagyok, hiszen apám állandóan siettetett és ordibált, ha nem csináltam valamit elég gyorsan... és most én érzem, hogy elég sokszor ideges leszek, ha a barátom valamit teljesen normális ütemben csinál.

A kapkodás örökre az életem része lett.

Ugyanakkor eldöntöttem, hogy ha a híd alá is kerülök, nem fogom elviselni, hogy egy férfi is kezet emeljen rám. Ebből a szempontból erősebb lettem, már meg tudom magam védeni, tudom, hogy kitől és mitől kell óvakodni.

Soha nem fogom megbocsátani, hogy így tönkretett és elvett 17 évet az életemből, és most, hogy már nincs többé, hihetetlenül megkönnyebbültnek érzem magam és boldogabb vagyok, mint valaha.

Felelősségteljesebb lettem, tudom kezelni az embereket... lehet, hogy pont a sok verés és megfélemlítés kellett ahhoz, hogy olyan legyek, amilyen.