Férj vagy feleség halála után mennyi idővel "illik" újra párt találni?

Anyukám 48 évesen vesztette el a férjét, az apukámat. Azóta eltelt 7 év, de nem volt senkije, és azt mondta, hogy nem is szeretne. Bár én se tudnék mellette senkit se elképzelni, aki nem az apukám, de ha ezen múlna a boldogsága, én áldásomat adnám rájuk.

Bár a feltett kérdés már nem mai, de nálam jelenleg aktuális, érint a téma. Én azt gondolom hogy az aki - főleg fiatalon veszít el valakit, adott esetben a párját - a bánatába temetkezik, az legalább annyira meghalt mint a másik. Az hogy egy haláleset után ki mennyi idő után keres párt magának, az teljesen embere válogatja. A nagykönyvből itt többek által emlegetett egy évet is hülyeségnek tartom. Minél hamarabb meg kell próbálni túllépni, mert akár mennyire is fájdalmas egy szerettünk elvesztése, az élet akkor is megy tovább, nem áll meg. Másodsorban pedig nem hinném hogy aki elment, az azt szeretné hogy mi apácazárdába vonuljunk vagy papnak. A környezet kommentjei pedig nagy ívben letojandóak. Aki nem tud velünk együtt örülni annak hogy esetleg új szerelmet találtunk, az nem is való sem barátnak, de még nagyon ismerősnek sem. Valaki kiszállhat az életünkből úgy is hogy ő is él, fogja magát azt viszlát, otthagy csapot papot, gyereket, mindent. Abba is beleroskadunk, aztán szépen lassan továbblépünk mert nem temetkezhetünk a saját nyomorúságunkba. Aztán meg mennyivel jobb ha a gyerek azt látja hogy az anyja/apja szomorú, nem lát mellette férfit/nőt? Semennyivel. Nekem van egy barátnőm, ő 5 éve veszítette el a férjét 20 év házasság után ami nagy szerelem volt. Ottmaradt a világ közepén három gyerekkel, köztük egy kisbabával. Ő pl. 2 év után talált magának új szerelemre. Ismerek olyat az ismeretségi körömből, akiről épp a napokban olvastam, jegyben van 2014. szeptembere óta. 2013 novemberében halt meg a gyönyörű fiatal 31 éves felesége rákban. Na most szerény számításaim szerint is nem több mint pár hónap után képesnek kellett lennie nyitni, ha már 10 hónap elteltével menyasszonya volt. És én személy szerint örülök neki, mert láthatóan boldog. Ez nem az jelenti hogy tesz az elhunyt feleségére, hanem azt hogy eltudta engedni, és tudja élni az életét tovább. Van egy lánya is, aki nyilván örül ha az apját végre annyi szomorúság után boldognak látja. Az miért jobb ha beletemetkeztek a bánatba? Ők elmentek, mi itt maradtunk és az a dolgunk hogy nélkülük is megpróbáljunk boldogok lenni. Ők már ha mi belehalunk, se jönnek vissza. Mi meg elherdáljuk az önsajnálatra az életünk? És ha valakinél ez így van, azt gondolom pszichiáter segítségére szorul mert ez nem normális. Van akivel szakít a kedvese és bele akar halni meg évekig nem nyit (de inkább az a megfelelő hogy nem jön vele szembe aki érdekelné). A barátnőm kislánya a minap kérdezte épp tőle, hogy "anya, mikor mész már férjhez, mert akkor nekem is lenne apukám". Szóval tessék felébredni és kapcsolatot keresni, mert a gyerekek is megsínylik azt ha az ittmaradt szülő egyedül van és nem boldog.