Férj vagy feleség halála után mennyi idővel "illik" újra párt találni?

Szerintem ez nem illem kérdése hanem egyének múlik.

Én egy férfit ismerek aki 42 évesen lett özvegy,ő soha többet nem kereset más nőt a gyerekeinek élt tovább.

A gyászidő: 1 év. Ez kórtól függetlenül ennyi. Ez idő előtt korainak mondható a társkeresés, ilyenkor a "jóakaratú" emberek bátran csámcsoghatnak a történteken.

Én, a férjem halála után négy év múlva kezdtem új társat keresni magamnak, a barátnőm szemében így is szívtelen céda lettem. Bizonyára neki az lett volna a megfelelő, ha máglyán elégetnek a férjemmel együtt. Már nem a barátnőm. Nagyanyám 52 évet élt özvegyen, és még férfi ismerőse sem volt nagyapám halála után.

Szerintem sem illem kérdése és teljesen egyénfüggő, de azért ha érdekel más emberek véleménye is, akkor sajnos hozzátartozik a kérdéshez, hogy hol élsz!

Úgy gondolom, hogy egy faluban, ha egy éven belül találsz magadnak valakit (amivel szerintem nincs baj), akkor megszólnak.

Míg egy városban ugyanezt már toleránsabban fogadják az ismerősök!

És mielőtt megkapnám, hogy ehhez senkinek semmi köze közlöm hogy szerintem se, de az emberek ilyenek, és az emberek olyanok is, hogy félnek a többi ember véleményétől!

Szerintem sem illem kérdése, ahogy érzi az ember. Nekem inkább azért fura, ha valaki egy-két éven belül talál magának másik párt, mert én szakítás után sem tudtam soha lezárni ennyi idő alatt egy kapcsolatot, ahol sok esetben már nem a szerelem tartott össze a párommal, csak a megszokás. Ha a jelenlegi párom meghalna, akit kívülről belülről imádok, hiába vagyok fiatal, az első években valószínűleg ránézni sem tudnék másik férfira.

Nem tudom átérezni, hogy milyen lehetett annak a férfinak, nőnek a kapcsolata, akinek még ahogy mondani szokás, még ki sem hűlt a házastársa holtteste és már más ágyában fekszik.

Én is furcsállom az ilyet, de én amondó vagyok, semmi közöm hozzá, ahogy másnak sem.

Mellékesen megjegyzem, falun nőttem fel, most pedig egy városban, panelban élek, ahol még borzasztóbb a pletykaháló, mint otthon, a faluban volt.

Nincs rá sem íroztt sem íratlan szabály (az íratlan az "illik").

Nem kötelező párt találni, van, aki egyedül éli le az életét. Illik viszont a gyászévet kivárni, azaz meggyászolni az elhunytat (a házastárs halála az egyik legkeményebb stressz-faktor és egyáltalán nem könnyű ezzel megbírkózni, pláne nem rövid idő alatt).

Egy év alatt korai, utána mindegy.

Nem illem kérdése.

Én úgy érzem, ha a férjem meghalna szerintem én belehalnék a bánatba. Nekem ő a mindenem. Ha néha-néha pár napot külön vagyunk már akkor is alig várom, hogy lássam, mert nem bírom nélküle. Elképzelni sem tudom, hogy mi lenne, ha soha többé nem láthatnám. Remélem még hosszú évtizedekig nem is kell erre gondolnom sem. Szerintem más férfire rá se tudnék nézni, de legalábbis évek kellenének ahhoz, hogy talán újra kinyíljak valakinek, de akkor is a férjem maradna örökre az első, ezt meg szerintem senki nem viselné el.

De nagyon egyén függő.

Az egyik távolabbi rokonomnak a vőlegénye az esküvő előtt nem sokkal meghalt. A lánynak 9 évig nem volt senkije, nagyon utcára se járt munkán kívül. Aztán most nemrég ennyi év után lett egy barátja, ennek pl már mindenki örül és senki nem szólja meg, hanem örülnek neki, hogy végre van valaki mellette.

Viszont volt a városunkba egy nő, akinek meghalt a férje, rá kb. 1-2 hónapra már egy másik fickóval élt együtt. Na, hát hagy ne mondjam, erről a nőről miket mondtak. (Megjegyzem, egyet értettem velük...)