Van köztetek depressziós? Hogyan viszonyul hozzátok a párotok/család? Csak engem nem ért meg a tulajdon férjem?

"ezt nem lehet megérteni. néha nekem is úgy tűnik, hogy soha senki nem is fogja."

Nagyon igazad van,sokan hangoztatják,hogy "fel a fejjel,csak előre nézz,felejtsd el a múltadat!"

De ez nem így meg!

Ahogy a virág sem maga választja meg színét,nem mi vagyunk egyedül felelősek azért,hogy mi lett belőlünk,akkor lehet az ember igazán szabad,ha ezt felismeri...a bűntudatnál nincs rosszabb,amikor magadat okolod mindenért,és egy idő után már te is elhiszed,hogy te vagy a hibás....

"nem mi vagyunk egyedül felelősek azért,hogy mi lett belőlünk"

De. Csak könnyebb másokra mutogatni.

#23 - el tudsz menni szakemberhez, illetve tudatosan levetheted ezeket a rosszul rögzült gondolkodásmódokat.

18 éves kora után az ember saját maga felelős az életéért.

Vagy hogy gondoltad, még 50 évesen is a gyerekkorodra fogsz visszamutogatni?

Nem te lennél az első, aki a hátratekintgetés helyett előre tekint, felépíti magát. Akár egyedül, akár szakember segítségével. Olyan, hogy megoldhatatlan helyzet, nincs.

ma 19:12

Téged ért már valaha gyerekkori trauma,vertek rendszeresen?

Aláztak meg?

Ez nem úgy működik,hogy "Azonnal nézz előre,és felejtsd el a múltat,nincs!"

A filmekben,meg a magukat hűű de okosnak képzelő emberkék szájából jól hangzik,de nem így megy....

Szia! Bizonyos szempontból megértelek, mert nálam is gyakran előjön egy fajta "depresszió", ami gyanítom, hogy betegségemből adódik. Ilyenkor mástól várom el (pl a szerelmemtől), hogy felvidítson, vagy valamit kezdjen velem, mert egyszerűen semmi sem jó, semmi sem okoz örömöt, legszívesebben meghalnék. Ő sem érti, hogy miért van ez velem, és néha azt mondja, hogy unja, hogy ilyen vagyok. De azért sokszor támogat, és mindig sikerül jobb kedvre derítenie.

Más részről viszont megértem az emberek reakcióit, mert bevallom személy szerint én sem szeretek olyan emberekkel lenni, akik folyton depisek, állandóan csak panaszkodni tudnak, mindenért mást okolnak (igen is az ember szinte mindenért saját maga tehet, csak sokaknak könnyebb mást hibáztatni!!!), a negatív embereket én is kerülöm automatikusan, ami sokszor nem is tudatos nálam, csak érzem, hogy mellettük nem tudnám jól érezni magam.

Viszont tudnék tanácsolni neked valamit: ilyen esetekben nálam nagyon nagyon jól bevált a sírás, illetve a nevetés! Tulajdonképpen nálam olyan ez, minta belül lenne valami, ami nyom, és ki akarna jönni de nem tud. Ilyenkor muszáj, hogy igazán bőgjek, vagy nagyon nevessek (sokszor egyszerre a kettőt), amitől totál megnyugszom. Mintha ezzel kijönne belőlem ez a negativitás... Régebben depis zenéket hallgattam ilyenkor, ami könnyen előidézte, hogy bőgjek :))

Szia, tudom hogy még nagyon fiatal vagyok, de én is nagy fájdalmakat élek át nap mint nap. És aki olyanokat ír, hogy sajnáltatni akarja magát az hülyeségeket beszél. Az hogy nem akar változtatni az lehetséges, mert amikor valaki depressziós nem hiszi el, hogy lehet jobb. Legalábbis én ezt tapasztalom, bocsánat ha nem így van. :) Én 6szor próbáltam meg öngyilkos lenni, gyógyszerekkel. Először egy éve, 15 évesen. 1 éve járok pchihiáterhez,pchihológushoz meg mindenféle helyre, semmit se segítettek. A családom széthullott, bátyám napi szinten elveszi az életkedvem(már ami van), iskolában pedig már 6 éve piszkálnak, és egyszerűen kialakult egy iskolafóbia nálam, de olyan mértékben hogy 2 éve már nem piszkálnak, viszont legutoljára két hete voltam bent pénteken és akkor olyan pánikroham tört rám odabent, hogy begörcsölt a nyakam, elkezdtem reszketni és majdnem sírtam és haza is mentem.. Azóta nem voltam iskolába, nem tudom mi lesz velem, de nem érzem úgy, hogy lenne jövőm. Elegem van egyszerűen mindenből.. Bocsi, hogy ezt így leírtam.

16/L

Nekem gyakran volt rossz kedvem már általános iskola óta, de tavaly érettségi után lettem depressziós, ami miatt ott is hagytam az iskolát. Azóta hol jobb, hol rosszabb, jártam 2 hetente pszichológushoz de abbahagytam, mert úgy éreztem nem ér semmit. Most antidepresszánst szedek meg volt, hogy altató is kellett, tehát pszichiáterhez megyek 2-3 havonta (hozzáteszem ez se használ és már azon vagyok, hogy abbahagyjam a gyógyszert).

A lényeg, hogy nekem emiatt ment tönkre a 2,5 éves kapcsolatom. Igaz előtte is voltak apróbb gondok és az elején nagyon támogató volt, de ahogy teltek a hónapok már nem értette meg mit érzek és volt, hogy pofon vágott mikor azt mondtam nem tudom mihez kezdhetnék.

Azóta lassan fél éve új kapcsolatom van, ő már úgy ismert meg, hogy tudta milyen vagyok mélyponton, de így is elfogad és nagyon segítőkész mindenben.

Barátok egy része is eltűnt, legjobb barátnőm akit óvodás korom óta ismertem (együtt jártunk általánosba és középsuliba meg utána továbbtanulásnál is) még ki is jelentette a hátam mögött egy másik barátnőmmel, hogy innentől nem foglalkoznak velem. Szerencsére azóta lettek új barátok és maradtak meg régebbi kapcsolatok is, de legalább ez a 'lelki állapot' megmutatta, hogy kire is lehet igazán számítani.

Családom igyekszik nagyon támogatni, bár néha ők is megjegyzéseket tesznek, de ha látják, hogy baj van akkor segítenek. Az a tapasztalatom tehát, hogy minden ember máshogy viszonyul ehhez, de azok akik átestek/most is benne vannak ebben az állapotban segítőkészek.

20/L