Kedves külföldön élők! Milyen nehézségeitek voltak eleinte? A családotokra ez hogyan hatott?

A szüleim nem örültek, mindenki más támogatott.

Beilleszkedéssel nem volt gondom, mert beszélem a nyelvet, jól érzem magam. Inkább az volt a gond, hogy néhány dologgal nem tudtam merre kell fordulni, mik a szokások, de a helyi magyarok facebookos csoportjában információkkal szívesen segítettek.

[link]

Ez most nem reklam, csak igy sokkal egyszerubb!

Én nem beszéltem a nyelvet, csak egy lezsírozott munkám volt angolul, így jöttem ki a párom után. Aki aztán elég alattomosan átvert, megcsalt és majdnem az utcán aludtam. Ismerős 0, barátok 0, család 1000 km-re, csak a munkám volt meg, amit utáltam. Összekaptam magam, szereztem társbérletet, a munkában feljebb küzdöttem magam és gőzerővel ismerkedtem. Ennek most már kb 4-5 éve.

Mára már férjhez mentem, van egy csodálatos babánk, vannak barátaim, egy szép kis házat vettünk, egy szuper cégnél középvezetői pozícióban dolgozom és a nyelvvel sincsenek különösebb gondjaim, de ezekért mondjuk piszok keményen meg kellett küzdenem.

A család mindig is támogatott, jópárszor majdnem haza is mentem, csak valahogy nem vagyok az a feladós típus és minél nehezebb az élet én is annál jobban felszívom magam.

Beszéltem a nyelvet, így nem voltak nehézségeim. Rögtön kaptam is szinte munkát, igaz, elsőre nem a szakmámban. Később végeztem itt kint továbbképzést is. Nem tekintettek rám idegenként, mivel nem lopni jöttem hanem dolgozni és a nyelvet is beszéltem normálisan. Csak azokra néznek furcsán, akiknek büdös a munka, segélyért állnak sorba és 10 év ittélés alatt sem bírják nyelvtanilag helyesen megtanulni az adott nyelvet, valamint képtelenek közterületen viselkedni (ordibálnak, bunkók, stb.). A normális bevándorlókkal szerintem egy országnak sincs problémája...

Az otthon maradó családom támogatott, ők is szeretnének költözni a jövőben. Szerintük is kilátástalan az otthoni helyzet.