Lelkisérültek véleménye?

Én valamilyen szinten már lemondtam arról, hogy valaha családom legyen. Félek megházasodni, félek attól, hogy rosszul nevelném a gyerekeink. Félek, hogy örökölnék a gyenge idegrendszerem, a hajlamot a mentális betegségekre - vagy ha nem is így lenne, akkor se tudnék személyiségzavarosként egészséges gyereket nevelni.

Én nem vettem észre magamon, hogy apám után kutatnék, bár nekem anyámmal jóval több problémám volt. Valamilyen szinten sikerült megbocsátanom nekik, mert jó ideje elsősorban emberként, és nem szülőként gondolok rájuk. Valahogy függetlenítettem a gondolataimban magam tőlük, mintha nem is hozzájuk tartoznék. Így könnyebb megérteni, mi miért történt, miért olyanok, amilyenek.

Még mindig sokszor elsírom magam, ha eszembe jut a múlt, leginkább a tudat miatt, hogy a mai napig rengeteg gyereknek ilyen körülmények között kell felnőnie. Hogy ezek a gyerekek mennyire elveszettnek érzik magukat, hogy a családok ilyen könnyen széthullanak. És hogy ez ellen nem tudok mit tenni...

Szia!

Az hogy kerülöd az iszákos és agresszív férfiakat, az már előrelépés!!Méghozzá elég nagy!

Engem anyám vert és terrorizált lelkileg (és még most is próbál), nálam más probléma adódott ebből, úgyhogy ebben sajnos nem tudok segíteni, de biztos jönnek olyanok akiket az apukája bántott, és tudnak tanácsot adni.

31/N

engem gyerekek bántalmaztak folyamatosan, minden közösségben.

visszahúzódó, félénk voltam erős vallásos neveléssel, szóval olyan, aki képtelen megvédeni magát.

aztán történt több nagy törés az életemben, 18 évesen és valahogy bitang erős lettem, minden segítség nélkül, magamtól.

már nem remélek jót az emberektől, a barátságaim is felszínes, látszatdolgok, komoly kapcsolatot nem is akarok.

ha akárki akár egy kicsit is beszól, annyira meg tudom alázni (ahogy velem csinálták anno, beletanultam) hogy sokszor meglett emberek könnyezve elsupriznak és nem mernek többet nyíltan kekeckedni.

ehhez az kellett, hogy az összes kínzóm arcát felelevenítsem és akkor elhatároztam hogy csak azért is életben maradok, mert olyan nehezen bírják elviselni a létezésem.

hogy kénytelenek legyenek látni engem, ahogy mosolygok, mint egy majom, kiröhögöm őket ahogy üvöltöznek "rángatják a rácsot" és nem tehetnek semmit, mert itt vagyok és élem a kis életem :D

ez az én bosszúm, hogy már nem törhet meg senki és semmi, mert mindenem elvették amit elértek, de van valami, amit már nem tudnak és én se tudnám szavakba önteni, mi az

Pontosan ezen agyalok napok ota. Az hiszem ezen sosem lehet teljesn tuljutni. Nehez dolog. Gondoltam arra is hogy segitseget kellene kerni de fogalmam sincs, hogy az segitene vagy sem

Igazabol jobb-rosszabb idoszakok valtjak egymast itt is. Engem apam gyotort allandoan, semmi nem volt jo neki amit en tettem, sokszor megkaptam hogy nem vagyok a gyereke. Anyam nem vedett meg sajnos. Emiatt nehezen alakitok ki kapcsolatokat, nem tudok megbizni senkiben a paromon kivul, de gyenge pillanataimban kepes vagyok ra is rafogni hogy biztos belem akar kotni (holott az eszemmel tudom, hogy nem igy van). O ismeri a gondjaimat es ilyenkor kepes megnyugtatni.

Belőlem is igyekezett anyám egy szerencsétlen, életképtelen idiótát nevelni, de kezdek hinni benne, hogy van kiút.

Amit magamon észrevettem: gyerekként azt gondoltam pl, hogy ha a saját anyám úgy bánik velem, ahogy, akiben ugye a gyerek a legjobban megbízik, akkor mit várhatnék a többi embertől. Nagyon bezárkóztam, ahogy előttem írták: nem tudtam megbízni másokban stb, elszigetelődtem. Később, ha normális emberrel találkoztam, csak még jobban pánikoltam, mert attól féltem, hogy ha nyitott leszek valaki felé, akit szeretek, ismét jön a szenvedés.

Egy pszichológus írta, hogy gyakran azért választjuk a rosszat, pl kapcsolatokban, mert az már egyszer megtörtént velünk, tudjuk, hogy mi lesz. És ez biztos. Ezért fordulhat elő, hogy alkoholistát keres az akinek az apja alkoholista volt. Vagy hogy ismétli azt, amit korábban átélt akár rossz, akár jó dologról van szó.

Én nemtudom, de szerintem lehet benne igazság.

A fejlődés szerintem az, legalábbis nálam, hogy észrevettem, hogy gyakran nem állok ki magamért, nem azt az embert képviselem különböző helyzetekben, aki én vagyok, illetve akinek érzem magam.

Nem azok szerint a szabályok, illetve értékek szerint alakítom az életem, amik számomra fontosak, amiket magam előtt elismerek.

Hanem, a legöbb tettemmel, valahogy a múltba kapaszkodok, az akkori, már ismert érzéseket igyekszem magamban tovább éltetni, mintha azok jelentenének egyfajta biztonságot, pedig igazából pokoliak voltak.

Bár, én 26 éves vagyok, de jelenleg itt tartok, hogy ezen szeretnék csiszolni, ahogy tudok, illetve merek majd, idővel, hogy rendes életem lehessen.

A tévképzetes jelenség számomra is ismerős, mikor azt hittem,hogy a párom, (aki egyébként nem ártana nekem, mert szerencsémre sikerült egy jó ember találnom) kötözködni akar velem, de később felismertem, hogy ilyenkor valamiért szükségét érzem,hogy a régi, rossz érzéseket, élményeket újra megéljem, magam előtt lássam.

Aztán, nagyon elgondolkoztam azon, hogy ez így nem mehet tovább, és valahogy fel kell számolnom ezt a jelenséget. magam miatt is, és azért, hogy ne bántsak egy olyan embert, aki nem ezt érdemli.

Pszichológushoz járni számomra nem érte meg.

Nagyon sokat gondoltam vissza a múltra, azért, hogy helyre tegyem a dolgokat. Elsősorban azt, hogy kik voltak a szüleim, mit tettek, milyen emberek voltak. Hogy tisztázzam, hogy mi történt. Felvállalni azt magam előtt, hogy ez milyen hatással van a tetteimre, az életemre. És vállalni a felelősséget azért, hogy ami most van velem, arról már nem ők tehetnek.

Én elég korán rájöttem,hogy tudatosan kerülni kell az olyanokat mint a szüleim.

Amint lehetett,elköltöztem tőlük,környékükre sem nézek,nem érdemlik meg.

boldogabb vagyok mióta nem tartom velük a kapcsoaltot.Addig folyton görcsberándult a gyomrom a nevük hallatán is.Ráment az egészségem is majdnem.

Randizni csak normálisnak tűnő pasikkal voltam hajlandó,első pár randin teszteltem is mindent,alkoholizmusra vagy agresszióra hajlamossal többet nem találkoztam.Többedik randira ismerős kisgyerekét is vittem,lássam hozzájuk hogy viszonul.Párom az első,aki nem "bukott el".

Önálló lettem,talán túlaágosan is,így nehezen megy az összeszokás,nemrég költztünk össze,még meg kell szoknom,hogy van akire számíthatok,van aki megvéd,nem kell mindent nekem megcsinálnom,nem kell mindig erősnek lennem,van akiben megbízhatok.Utóbbi a legnehezebb,de megértő és türelmes,menni fog.

Remélem te is találsz ilyen párt,van még normális ember.