Ha 22 évesen nincs olyan érzésem, hogy szeretnék családot/gyereket, akkor ez már így is marad?

22 évesen még tényleg nem a gyerekszülésen kell agyalni :) mi is úgy tervezzük a párommal, h 30 körül bővüljön a család. egyidősek vagyunk, 25 évesek, még szeretnénk egy kicsit élni a nagyvilági életet, utazgatni, gyűjtögetni a nagyobb lakásra való pénzt.

kedves kérdező: ne csak a rossz példákat nézd, igaz sajnos akad belőle bőven. azokat én úgy raktározom az agyamban, h na, így tuti nem fogok bánni a gyerekemmel, mert akkor lőnék a jó szülői kapcsolatnak.

inkább a jó példákat nézem, beszélgetek a barátnőimmel, kolléganőimmel, akinek már van csemetéjük, h mit hogyan csinálnak, hátha van valami jó ötletük, amit később én is hasznosíthatok. olvasgatok gyereknevelésről szóló könyveket, beszélgetek anyukámmal a témáról.

úgy vélem, hogy egy aprósággal is lehet úgy beszélni, mintha felnőtt lenne, hiszen nem hülye, csak kicsi, ahogy szokták mondani. el lehet magyarázni a dolgokat úgy, h elsőre megértse, bár tény, idő és energiaigényesebb mint üvöltözni. velem sem kiabált se anyum, se nagyim, se papám, inkább elmondták, h mit miért hogyan érdemes csinálni, miért ne szaladjak ki az útra, miért ne másszak magasra a fán, miért ne biciklizzek veszélyes lejtőkön.

nekem a gyereknevelés egy igazi kihívás lesz, és szeretném nagyon jól csinálni. hiszen sok olyan szülőt látok, akinél működik a dolog, szóval én is képes vagyok rá, ha komolyan gondolom. pont ezért készülök fel rá, és nem puffbele módon vállalom őt. a párom jó apa lesz, már most érzem. még akkor is, ha esetleg később szétválnánk.

nekem elváltak a szüleim, de nem zavart. az viszont nagyon, h apámat sosem érdekeltem.

Arra golndolj, hogy 8-9 éves koroban mit karatál, mit szerettél a legjobban csinálni, mi tett boldoggá, miben elmerülve (cselekvés, játék) érzeted úgy magad, mint a hal a vízben.

Ha ezek egyike sem a babázás volt, a másokról való gondoskodás, akkor nem neked való az anyaság, mert nem születtél erre - bárki bármit is mondjon. Mások csak a saját életükből indulhatnak ki, de hogy te ki vagy vagy és mire születtél, mi a dolgod - az egyedül a te utad, és neked kell megtalálni.

Én is így gondolom. Nem szeretem, ha gyerek van közelemben, mert tuti, elkezd bőgni, visítani, amitől a falnak tudnék menni. Ha a kezembe adnak egy gyereket, csak fogom, az ölemben tartom azt' nézem. Körülöttem mindenki gügyög neki, odaszólnak hozzám, hogy én is mondjak már neki valamit, de még mosolyogni is csak nagyon ritkán tudok - őszintén.

12. válaszoló: sosem szerettem babázni. Ill. volt egy babám, amit szerettem, de csak azért , mert zenélt. Amint örökre elnémult, meg is untam. Volt rengeteg plüss játékom, de soha nem 'babáztam' még azokkal se. Inkább elcsentem bátyám legóját vagy elmentem fára mászni, minthogy ilyenekkel 'sz.r.kodtam' volna.

22l

Kedves Kérdező! Ha most így érzel, nem baj, ez nem azt jelenti, hogy nem fog változni a véleményed.

Egy dologra viszont felhívnám a figyelmed: később, ha majd foglalkoztat esetleg a gyermekvállalás gondolata, szánj időt magadnak a döntésre, és ne hagyd, hogy bárki megpróbáljon befolyásolni.

Én 32 éves vagyok, van egy 4 hónapos babám. Nem akartam gyereket, mert féltem a terhességtől, és nagyon féltem attól, hogy nem tudom neki megadni azt a szeretetet, amire egy kisbabának szüksége van. Nos, teherbe estem, amiben nagy szerepe volt annak, hogy noszogattak az anyósomék meg a férjem is, én meg beadtam a derekam.

Most itt vagyok egyedül egy kisbabával, és bár úgy gondolom, hogy technikailag jól ellátom - mások szerint jó anya vagyok (hahaha...) - próbálok vele sokat foglalkozni, mégsem érzem azt a csodálatos érzést. Persze mint minden nőben, bennem is van anyai ösztön, ha sír már ugrok is. De közben elveszítettem önmagam, csak túlélem a napokat. Nem bántam meg, hogy szültem, csak azt sajnálom, hogy a gyerekemnek ilyen anya jutott.