Szülők! Számotokra miért az a normális, ami egyébként nem az?

Tehat érdekel ennek a pszichológiai háttere: ez egy összetett dolog, es mindenhol egyeni is. Szerintem:

Az elejen irt zarkozottsag, visszafogottsag oka nem feltetlenül a tarsasag, baratok hianya, vagy hogy tulsagosan magahoz köti az anya a gyereket, bar ez is befolyasolhatja. Biztosan hallottal rola (vagy javasolnam tajekozodni rola, ha tenyleg a dolgok pszichológiai háttere erdekel), hogy a fö karakterjegyek eldölnek az elsö 3 eletevben. Amikor meg legtöbb gyereknek ovoda sincs (!) - es nem az lesz kesöbb "tarsasagi ember", aki bölcsibe jart, ellentetben azokkal akik nem. :) Pl. nagyon fontos viszont, hogy a kisgyerek bizzon a szülöben, ez megalapozza a bizalmat a vilagban, es hasonlok...

A leiras alapjan, az elsö lany, aki idösebb növel baratkozott a sajat korosztalya helyett, meg az is lehet, hogy erettebb, mashogy gondolkodik. Vagy csak valami jo, közös temat talaltak.

Az elsö fiurol irt eset nekem ugy tünik, az anya nem akarta elengedni a fiat, amikor eljött az ideje, mert egyszerüen ez kenyelmes neki, sajnos sok ilyen van. :( Pszichológiai háttere valamilyen erzelmi motivacio, ami miatt ragaszkodik a fiahoz. Pl. a fia az apja helyett megcsinal mindent, vagy ahogy sokan az edessegekkel potolnak erzelmi hianyt, vagy masok eletük vegeig gyerekkent jatszanak a szerelesek/autok/barmikkel, masokat meg a gyüjtesi laz karpotol bizonyos erzelmekert.

Az exed es az öccse peldajabol is lathatod, hogy nem azert "jobb" az öccse, mert az jobbnak született (bar mintha neked ugy tünne), hanem mert mashogy viszonyultak hozza, mashogy neveltek öket. Talan a nagyobb fiu betölti ezt az erzelmi hianyt karpotlo szerepet, igy jobban engedi a kisebbnek a szabad eletet elni, jellemet kiteljesedni? De semmikepp sem "jobbnak" született... Ez egyszerüen a szülötöl függ, hogy akkor, amikor eljön az ideje, elengedi-e a gyereket vagy nem. Az, hogy ki mennyire lazad vagy nem lazad ilyenkor, mar ezt is az azt megelözö neveles dönti el, tehat a szülö.

A nevelesi mintak, hacsak valaki nem tajekozodik es tenyleg nagyon elmelyed a tanulmanyozasban, es tudatosan csak ezutan vallal gyereket, tehat a nevelesi mintak generaciorol generaciora veszik at az emberek. Egyszerüen vannak helyzetek, amikor gyorsan kell dönteni es cselekedni, es ha nincs mas a tarsolyunkban, a gyerekkorban szülöktöl atvett mintat vesszük at.

Szerencsére nekem is sikerült ilyen szülői háttérrel önállósodni, de nem volt könnyű. Sokáig ők álltak nyerésre úgymond: mindig akaratos gyerek voltam, kamaszként meg pláne, de mikor továbbtanultam, és nem úgy jöttek össze a dolgaim, ők meg jól célzottan babusgattak, mint egy gyereket, összeomlottam. Pár évet abban a tudatban éltem, hogy tényleg egy csődtömeg vagyok, utolsó órám után indultam haza, hét elején hajnalban jártam vissza, mert "hidd el, jobb neked itthon, kicsim", ha meg bármit akartam volna csinálni, annyit kellett bizonygatnom, hogy de igenis jó lesz, hogy már abban kimerültem, és vagy én mondtam le róla, vagy véghezvittem, de az se volt sokkal jobb: bármi jelentéktelen geb@szt óriásira nagyítottak, hogy látom, ők megmondták, hogy nem fog menni... Így az anyagi függetlenség is váratott magára (ne dolgozz, kincsem, nem fogod bírni a suli mellett, adunk mi neked...). Önállótlan, szociális nulla lettem, de az eredményeimmel lehetett büszkélkedni...

Szerencsére megvolt az áttörés, most rendben vagyok, épp külföldön dolgozom,kapcsolatom van.

De vicces, pl. amikor továbbképzésen voltam (amikre én akartam menni és kifejezetten jól is éreztem magam), és beszéltünk telefonon, mondtam, hogy érdekes téma, jó társaság, jól vagyok, stb. , rendszerint az a reakció jött rá, hogy "Szegény kis kincsem, semmi baj, nemsokára jössz haza!" :D Hogy otthon kedves fogadás után tetszés szerint belém törölhessék a lábuk...

az a legnagyobb baj, h sok szülő nem veszi észre, h ezzel saját magának árt. amikor majd beteg és öreg lesz, lehet h a kicsi fia/lánya egy csekket nem bír befizetni, vagy elmenni hivatalos helyre egyedül.

szerencsére sem én, sem a környezetemben élő fiatalok nem szenvedtek ilyen szintű szülői kontrolltól.

sőőőt! anyám örült, amikor tizenévesen elmeséltem neki a bulikat, fiúkat, barátnőkkel való őrültségeket. persze azért próbált terelgetni és megmutatni az egészséges határokat, de nem akart minden percben korlátozni.

ami talán a szocializációm apró hiányossága, h nem szeretem ha túl sokáig túl sok ember van körülöttem, minden nap kell néhány óra, amikor csak egyedül vagyok. tehát pszichikailag fáraszt a tömegben létezés. ezt úgy kell elképzelni, h egy internátusban vagy koleszban tuti pár nap után idegösszeomlás kerülgetett volna. mások meg egy percet nem bírnak ki társaság nélkül, meló után azonnal rohannak kávézni, sörözni, bulizni. nekem meg olyan pontos menetrend van az életemben, hogy ha ez felborul, akkor hatalmas diszkomfort érzés tör rám, és mindent megteszek, h szabaduljak. ez talán annak köszönhető, h már gyerekkoromban is egyedül játszottam sokat, bölcsibe sem jártam, az ovi volt az első közösségi tér. csak remélni merem, h ezek után senki szemében ne, tűnök defektesnek, amiért így jól érzem magam.

párkapcsolatban élek, immáron 4 éve együtt a párommal, minden rendben köztünk, de ha lenne egy lakótársunk, akkor sztem az idegbaj kerülgetne naponta :)