Szerintetek hogyan tudnám feldolgozni, hogy egy elutasító, rosszindulatú családi légkörben éltem?
Sajnos sohasem jöttem ki a családommal, mert teljesen eltérő személyiségtípusok vagyunk. Anyám igazi zsarnok volt, nem bírta elviselni, hogy valakinek más véleménye legyen, mint neki, ha mégsem úgy tettem valamit, ahogy ő akarta, jött a megtorlás. Mindenki leszólt, de olyan rosszindulattal és megvetéssel, hogy szó szerint már én undorodtam és féltem tőle. Állandóan depressziós volt, ordított - tehát én alapvetően azt a mintát láttam, hogy aki nem azt csinálja, amit én akarok, az egy utolsó sz*r. A húgom teljesen ugyanez a típus, ugyanaz a gyűlölet, a hiszti, az erőszakosság, hogy miden úgy legyen, ahogy ő akarja. A bátyám... hát ő alapvetően egy érzelemmentes bunkó lett, aki csak úgy tudott már hozzám szólni ,hogy minden mondatában ott volt a "bmeg" és a "f*sz".
Én teljesen már vagyok: békés és pozitív. Imádom az embereket, az életet, szeretek másoknak örömet okozni, de utálom a vitákat, a káromkodást és a gyűlöletet. A megbocsátásban hiszek, nem a megtorlásban meg bosszúban, és ezek szerint is élek. Alapból ilyen voltam gyerekként és ma is - eltekintve attól az időszaktól, amikor 14-17 éves korom között odáig jutottam, hogy nem bírok ebben a gyűlöletben élni, és eljutottam az öngyilkossági kísérletekig. De összeszedtem magam, összeszorítottam a fogam és kibírtam.
Viszont, ebből az eltérő személyiségből fakadóan itthon mindig én voltam a bűnbak mindenért. Minden ötletemet, tervemet leszólták, bármit tettem, hülyeség volt. És nemcsak szűk családon belül. Mivel anyám egyedül nevelt minket (és igen, megértem, hogy ebből fakadt a fusztrációja része, de basszus, nem ok arra, hogy mindent rajtam verjen le), ezért a tágabb család amolyan mártírként kezelte, és velem szemben mindenben neki adtak igazat. Ha anyám szerint hülye voltam, szerintük is, ha ő leszólt valamit, akkor a család többi tagja dettó. És még csak nem is butaságokról volt szó: beképzelt voltam, mert fővárosi egyetemről álmodtam, mert nem bolti eladó akartam lenni, hanem író (hozzáteszem, ma jövedelmem nagyobb része ebből származik), mert én nem azt mondtam a szinte sosem ismert apámra, hogy rohadjon a föld alatt, alig várom, hanem hogy közömbös számomra.
Akartam volna szeretni őket, de nem engedték, gyakran még azt sem, hogy megöleljem, megpusziljam őket. Eltoltak, hogy ne lógjak rajtuk... nos, ez mind lecsapódik manapság.
Kényszeres megfelelési vágyam van, hogy mindenki szeressen és jónak gondoljon, rettegek attól, hogy elveszítem mások szeretetét. Azt gondolom, azért fejlődtem, sikerült leküzdenem ezt kissé, de még mindig van, hogy sírva alszom el, annyira bánt, hogy nem lehetett normális családom - ez egy amolyan hiány bennem. Irigylek másokat a családjuk miatt...
válasza:john bradshow: vissza onmagunkhoz
Nem vicc, fantasztikus konyv, ha vegigcsinalod a terapiat amit ir, "meggyogyulsz"
válasza:Azon még nem gondolkoztál el hogy a nagyobb családi kör már belefáradt anyád viselkedésébe, és inkább mennek utána (bólogatnak) arra amit ő mond??????? Te is írtad anyád egy zsarnok....
Tipp:
Tarts távolságot anyádtól....
2 lehetőséged van: vagy küzdesz ellene, vagy elfogadod hogy ilyen ÉS minél messzebbre költözöl tőle és leredukálod a kapcsolatodat vele.
Amúgy nem vagy egyedül! Sokunk hiányolják a normális szerető hátteret, de vigasztaljon az a tudat, hogy te másként csinálhatod...
"nem engedték, gyakran még azt sem, hogy megöleljem, megpusziljam őket. Eltoltak, hogy ne lógjak rajtuk..."
Dettó, + még jó pár dologgal párosult nálam pl: apám mikor hazajött a melóból, nem lehetett hozzá szólni, mert fontosabb volt neki a kaja, aztán azért nem, mert pihent, aztán meg kitalálta, hogy majd este megbeszéljük ha anyád is hazaért, aztán anyám mire hazaért, fáradt volt, neki a TV volt az első (velünk szemben): azzal jött elő: hogy ő egész nap dolgozott és hogy még ennyi kikapcsolódást sem érdemel??? (hozzáteszem napi 8 órás lightos melója van nulla felelősséggel...)Elkezdi hogy megy a kedvenc sorozata... persze mielőtt véget ért volna, bemászott az ágyába és elaludt, csak azért hogy nehogy bemenjünk és beszélgessünk... Kiskorunkba a szobánkba voltunk "bezárva"... suli után azonnal haza kellett mennünk, és onnan nem mehettünk át a barátnőinkhez sem, nemhogy le a játszótérre, és kussba kellet maradnunk, mert ha apám nem evett és játszott a géppel, akkor aludt... A születésnapunkat 2x elfelejtették, de mikor megtartották az sem volt nagy élmény: kb annyi volt, hogy vettek egy tortát (annak ellenére hogy már akkor mondtam nekik, hogy én nem szeretem a tortát, de ők csak azért is vettek: mert hogy ők ünnepelnek, nem mi (??????) ) Egy évben egy farmert, egy cipőt és egy felsőt kaptunk...mire év vége volt úgy nézett ki a farmerunk ,mint a felmosórongy, holott nem voltunk annyira szegények (kocsira, cigire számítógépre persze mindig volt pénz), hogy ne tellett volna legalább két nadrágra egy évben és 3-4 felsőre...(szégyenlem bevallani, de év végére az összes bugyim elkopott és átlyukadt...amiből egyszer egy nagy balhé lett) fogszabályzóra lett volna szükségem gyerekként, amit szerettem volna (kifejezetten kértem)(akkor 20ezerbe került volna TB-re, mai árfolyamon ez olyan 60-80 körüli) , de nem kaptam meg mondván, hogy ők nem fognak velem havonta rohangálni a fogorvoshoz)...most már van fogszabályzóm (eddig közel 1,2 millámba kerül...és még nincs vége...a fogorvosom úgy fogadott, hogy ez nagyon súlyos eset, és hogy miért nem kezeltettem gyerekkorban? a szüleidnek nem mondták?...stb). Gyerekkorunkban egyszer voltunk közösen vidámparkba, de nem ülhettünk fel semmire, mondván "nincs rá pénz"..szóval elvittek minket és nézhettük hogy mások milyen jól érzik magukat...remek volt... hétvégente piacra kellett mennünk (ez volt a kötelező szombati program időtöltés) és nézelődtünk, persze vásárolni megint nem lehetett, mert nem volt rá pénz... folytassam még? :D Mostanában amikor anyámhoz szólok egyből támad soha semmi nem jó amit csinálok... ami már nem érdekel..már nem vágyok a figyelmére, szeretetére...tudod egyszer minden fagyi visszanyal...
csak egyet szeretnék tudni: hogy a családi pótlékot -amit miutánunk kaptak - mi a jó édes fenére b@szták el????? Mert nem mi ránk az tuti...
válasza: válasza:Akár, ha magamat olvastam volna, csak én nem tudok ilyen szépen fogalmazni.
Nálam is lecsapódnak dolgok, főleg az, hogy hiába élek külön immáron4 éve, és tartom el magam rendesen... magamban hiszem azt, hogy jók az emberek, de mégsem tudok senkiben megbízni... az óta is folyamatosan rosszindulatot feltételezek minden egyes emberről aki az utamba téved, ha nem is tesz semmit,látom hogy egy jó emberrel van dolgom, egyszerű hétköznapi szituációról, mégis automatikusan keresek rajta valamit, amire ráfoghatom, hogy emiatt ő biztos rosszindulatú, tartsam magam minél távolabb tőle. Nekem ez a legnehezebb. Több emberre emlékszem, akikkel vágytam jóban lenn az elmúlt években, és szinte az ajtómon kopogtattak. Aztán jött a pánik, és sorra elbaltáztam a dolgokat.
Nem tudom, neked ismerős e ez, és ha igen, túl estél e már rajta?
válasza:Közben rájöttem a megoldásra! :D
"Én teljesen már vagyok: békés és pozitív..." ez a megoldás.
Így, van egy viszonyítási alapod, tehát, kialakíthatsz egy normális önbecsülés.
"Kényszeres megfelelési vágyam van, hogy mindenki szeressen és jónak gondoljon" én ezt arra használom, hogy a munkámban jobb legyek. Alapból lusta lennék , és hanyagabb, kevésbbé kitartó. Így, hogy ez megvan nekem is, szinte fáradhatatlanul tudok goldozni, ha belekezdek valamibe. Sztem ez neked is ismerős lehet. Tudok csak a feladatra koncentrálni, és minden mást kizárni. Ezért eredményesebb tudok lenni, mint az átlag.
"rettegek attól, hogy elveszítem mások szeretetét" nálam is ez a legnagyobb para.
De erre is tudnék mit mondani, csak nem itt. Ha gondolod, írj privit. :*
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!