Hogyan fogom tudni feldolgozni a halált?

Nos a gyász az élet része de gondolj arra, hogy nem leszel egyedül melletted lesz a családod és egy egészséges ember némi szomorkodás után átlendül a dolgon. Felesleges ezzel stresszelned magad.

A koporsóhoz nem kell odaállni ha nem megy.

Én sem bírom a temetéseket pláne, hogy pánik beteg vagyok. A koporsóhoz odaállni még egészségesen sem voltam képes.

Amikor a nagybátyámat búcsúztatták nyitott koporsóval a ravatalozóban csak egy fehér lepel volt rajta azt hittem elájulok. A vénasszonyok meg, akik jöttek kapásból odamentek, emelgették a leplet, hogy még utoljára lássák, és vetették a keresztet össze-vissza. Akkor arra gondoltam, hogy ezek teljesen aberráltak, mit kell egy napok óta halott emberen nézegetni. Rettenetes.

Falusi temetés volt én meg mondtam a rokonoknak, hogy ne haragudjatok tudjátok, hogy szerettem őt, de képtelen vagyok akár a koporsó közelébe is ülni mert menten leájulok a székről.

Megértették nem volt sértődés. És túléltem.

Szeretett nagyikám meg akkor ment el, amikor érettségiztem úgyhogy nem is tudtam elutazni de ebben a lelki állapotban mégis leérettségiztem.

Hidd el túl fogod élni. Ezen mindenki átmegy.

25 éves vagyok!

Eddig - végülis szerencsére - 2 komolyabb haláleset volt, amire nemrégről emlékszem (7 éves koromban anyai nagymamám hunyt el, csak arra emlékszem, nagyon megviselte anyumat).

Egyik dédim volt 5 éve, másik inkább közeli ismerős (távoli rokon) 1 éve. Egyiknél sem voltam képes odamenni a koporsóhoz - ha valaki ezt elvárja, az nagy csököttségre, butaságra vall. A temetéseken persze részt vettem, bár nagyon megviselt.

Nemrég pedig egyik kolléganőm hunyt el, viszonylag fiatalon. Láttam előtte egy nappal - bár ne tettem volna. (Én magam is borzasztóan irtózom mindentől, ami "ezzel" kapcsolatos, utána napokig féltem itthon egyedül, kapcsolgatom mindenhol a villanyokat.) Holnap búcsúztatjuk őt, remélem utána lassan sikerül elfogadnom és megbékélnem a halálával.

Egyébként, aki írta, hogy ezért is jó hinni Istenben, igaza van. Nevezzük bárhogy és bárkinek, hinni márpedig kell, anélkül el vagyunk veszve. Sokkal könnyebb, ha tudjuk, hisszük, reméljük, hogy van tovább és nekik már jobb.

Én személy szerint azt gondolom (úgy próbálom elképzelni), hogy szeretteink a felhőkön ülnek, láblógatva és vigyáznak ránk :)