Hogy lehet valakit elengedni akit szeretsz? Hogy lehet a halált feldolgozni?

14 éve halt meg a nagypapám, én akkor 10 éves voltam. Szívinfarktus. Ő jött volna értem a suliba, de nem ért oda...

Először csak zokogtam, aztán szép lassan beletörődtem...

Az apukám 7 éve halt. Ugyanígy leépült az orrom előtt, és nem tudtam mit tenni... Amikor az elfekvőn volt, és megláttam kikötözve, bepelenkázva, sírógörcsöt kaptam, csak zokogtam és zokogtam... és ott beletörődtem, nem sírtam többet, csak belül fájt iszonyatosan... míg a temetésen is mindenki bőgött, én némán álltam. Úgy érzem, a gyászt mindenkinek belül kell feldolgoznia, és nem traktálni ezzel másokat.

Fel lehet dolgozni, hidd el... Egyszer bőgd ki magad, rendesen. Aztán emelt fővel kell tűrni, hogy az élet már csak ilyen...

Az élet része a halál. Nem jó nézni, és érezni, hogy nem tehetsz semmit. Ez a tehetetlenség veszi el az erőt.

Másrészt, aki már meghalt, annak nem fáj már semmi. És ha tudna egy halott nyilatkozni, biztosan nem szeretné, hogy azok, akik szerették, és akiket ő szeretett, feleslegesen emésszék magukat egy olyan dolog miatt, amivel neki nem hasznának, maguknak viszont ártanak. Én biztosan nem szeretném, így ebből indulok ki.

Amíg nagyapád haldoklik, jó ha mellette vagy, és néha megfogod a kezét, megteszel neki dolgokat, amikre egyre kevésbé képes. Ez a szeretet. Amikor azonban Ő majd elmegy, akkor nem lesz már értelme olyanhoz ragaszkodni, ami már nincs. Idáig kell szívből eljutnod, és akkor el tudod majd engedni. Mert a szeretet cselekvések sorozata, amikor jót teszel a másik emberrel. És nem az érzés, ami ettől benned, vagy a másikban keletkezik. Ezt sokan keverik össze. Mint ahogyan nem szeretet a ragaszkodás sem. Járhatnak persze együtt, de nem ugyanazok. És akivel már nem tudsz jót tenni, azt már nem tudod szeretni. Így marad az értelmetlen ragaszkodás. Amiben nem jó, ha benne ragadsz.

A gyász, a sírok ápolása például szép szokás. De nem a halottaknak van rá szükségük, bármit is hisznek az élők, hogy hova került a halottjuk. Erre a rituáléra az élőknek van szükségük.

További összetevője lehet a kérdésnek, hogy az élő, aki itt marad, hogyan viszonyul a saját valamikori halálához? Ha még nem fogadja azt el szívből, hanem csak tudja, hogy egyszer majd bekövetkezik, akkor érzelmileg még olyan, mint a kisgyerek, aki tudja, hogy a többiek meghalhatnak, de sosem vonatkoztatja ezt magára, ő lélekben azt hiszi, örökké fog élni. És az életében eljön egy pillanat, talán éppen egy ilyen szituációban, amikor szembe kell néznie azzal, hogy az elmúlás igenis valóságos dolog. Nem egy elvont valami, ami őt nem érinti. Ez is benne lehet. Akkor még nehezebb. Mert a legegyszerűbb én-védő mechanizmus a valóság hárítása. ("Ez nem igaz, ez nem velem történik, csak egy rossz álom, mindjárt felébredek stb.")