Miért van az, hogy itt minden kérdésre az a válasz: "Költözz el otthonról" vagy "Hagyd el"?

Arra, amikor a fiataloknak tanácsolják, hogy költözzön el: Természetesen mindenki tudja, hogy nehéz munkát találni és nem könnyű elindulni az életben. Viszont nem kifogás, a mi lesz, ha elveszíti a munkát, akkor hova megy haza. Az a helyzet, hogy ez nem más, mint a félelem kifogásba csomagolva. Egy 40 éves ember sem a szüleihez költözik haza, ha elveszti a munkáját, hanem minden erejével azon van, hogy legyen tovább. Felnőni tehát annyit jelent, hogy nem a szülőkhöz visszarohanni, ha az élet nem válik be. 18-20 évesen persze mindez nehezebb, hiszen jó eséllyel nincsenek tartalékok egy kisebb válság esetére, de az az igazság, hogy valóban nincs lehetetlen. Mondom ezt úgy, hogy én is megjártam ugyanezt. Viszonylag fiatal vagyok (26), 3 éve egyedül élek, szó szerint a 0-ról kezdtem (amint lett állásom a 3. havi fizetésem után már költöztem is, tehát gyakorlatilag 3 havi fizetésem volt a kezdőtőkém), a szülőkre biztos, hogy nem számíthatok, ha esetleg elvesztem a munkám (ez pedig folyamatosan benne van a pakliban) mégsem fordul mega fejemben, hogy hogyan tudnám magam visszakönyörögni a családi fészekbe, ha ez nem jön össze, hanem azon töröm a fejem, hogy ha elvesztem a munkám mi lesz a következő lépés, hogy túl éljem.

"nem eldobni kell, ami rossz, hanem megjavítani." - nagyon szép mondás, de nem minden esetben igaz. Van mikor már annyira rossz valami, hogy megjavítani már nem lehet. Erre a legjobb példa a televízió. Van egy több éves televíziód otthon, vannak hibái, sokszor elromlik, de kidobni nem akarod, ezért mindig javíttatod, viszont egyszer eljön egy pont, mikor már annyira elromlik, hogy nem lehet megjavítani, vagy esetleg többe kerül a javítása, mintha új tévét vennél. Akkor ugyebár veszel egy új tévét a régit pedig kidobod.

Tehát, eljön egy párkapcsolatban az a pont, mikor már több kár származik a "javítgatásból", mint haszon. Annak pedig már semmi értelme. Na mármost ugyebár mindenkinél megvan a határ, hogy mi az amikor még megéri és mi az, amikor már nem. Ez a határ pedig nem egyforma. Itt az ember tanácsot ad, hogy ő a helyében mit tenne, viszont a kérdező saját belátása szerint dönti el, hogy valóban az elhagyás a legokosabb, vagy éppen a további küzdelem. Viszont az esetek nagy többségében úgy vettem észre, hogy a kérdező már pontosan tudja, hogy mit fog tenni, inkább csak megerősítést vár a válaszokban, szóval itt nem az egy csettintésre vége esete forog fenn.

mert ha valaki azt tanácsolja hogy vezesse fe a problémát és beszéljék meg akkor csodás módon a kérdező már mindent meg tett az ügy érdekében, már ezerszer át akarta beszélni a dolgot, csak éppen a másik fél nem volt hajlandó rá, vagy ha már meg is történt a kommunikáció akkor se lett változás...

akkor pedig marad a szétválás

Miért van az, hogy egy héten háromszor kiírják ugyanezt a kérdést? :)

Válaszom pedig: megváltoztatni minden ember csak saját magát tudja, a másikat sosem. Ha nem jött be az eddigi viselkedés, akkor az ellenkezőjét kell tenni. Aki csak beletörődött eddig a másik ember viselkedésébe, csak eltűrte, de nem élte a saját életét, az változtasson. Nagyot. Kezdje újra. Vagy ha marad, hát maradjon. De a másiktól változást ne várjon.

Hát ez az!

Hogy a megbeszélés végeredménye csak az lehet, hogy a szülő változtat az addigi hozzá-állásán, és akkor a gyermek nem gondolkodik az elköltözésen?

Az sosem fordul meg a fiatalok fejében, hogy talán neki kellene engednie, elfogadni a szülők által felállított szokásokat, szabályokat, és úgy rázódna helyre a kapcsolat.

Ilyen megoldási javaslatot még sosem olvastam, soha senki nem írt a kérdezőnek!

Csak azt, hogy költözz el, ha ilyen fafejűek stb. stb. a szüleid.

Pedig szerintem ez nem megoldás.

16-ossal teljes mértékben egyetértek!

Csakhogy: ha a kérdező és tini, és azoknak a válaszát hajlandó elfogadni, amiket szintén felelőtlen tinik írnak neki, és esze ágában sincs a "korpa között válogatni", no akkor van a gáz, mert azt látja, hogy amit ő helyesnek gondol, az a helyes a többség véleménye szerint is.