Volt már valaki úgy, hogy a saját gyerekében látja azt az embertípust, akit amúgy ki nem állhat? Tovább.

Szégyelem magam,hogy a saját Fiamról írok ide!43F vagyok,Fiam 19 és fél,egyedül nevelem 13 éve.Nem vagyok szívtelen,se beteg,egy aktív

,adózó,komoly munkát végző,tiszta,kultúrált normális ember vagyok.Fiammal mindig próbáltam foglalkozni,de Ő sosem hagyta magát,kisebb korában se volt semmi,amiben egyeztünk volna.Mára,az én jelzőm szerint,a következő típus: "linkg.ci"

Nem tudom mi van vele,rosszat nem lát,de Ő bukdácsol,még mindig tanuló a tökömtudja már hányadik suliban.Örökké elalszik,mindenhonnan elkésik.Mindent elhagy,széthagy maga után,ruhái,cuccai kifordítva leb.szva szerteszét.Nem tanul,csak a néger repperek érdeklik,nem segít semmit otthon,eszébe nem jut semmit csinálni,csak mindig:Apa kéne mosni,meg kéne kaja,meg ez,meg az,de Ő semmit nem tesz semmiért,csak lóg,alszik,meg fogyaszt mindent.Kapucniban,begörnyedve áll,és kinlódik,meg nyavajog állandóan.Próbáltam már magammal vinni dolgozni,de képtelen időre odaérni bárhová,semmi értelme az egésznek.

Ha néha talán valamit csinál,akkor is egyből a k.rva anyád,sz.r,ba.dmeg,és mindent csak elront.Napi szinten halmozza fel számomra a gondot,fizetni,és csinálnivalót,de Őszerinte én nem vagyok elég laza,ezért egy szánalmas embernek hív.

Bocs Mindenkitől,hogy kipanaszkodtam magam,sosem gondoltam,hogy egyszer így fogok érezni.Sajnos az utóbbi hetekben már izzadok az idegtől,ha egy szobában kell vele lenni.Megjegyzem,hogy nem csak konkrétan a Fiam miatt,hanem ezt az embertípust ki nem állhatom.

Próbálok megoldást találni a dologra,de nem tudok.Úgy érzem,nemsokára külön kellene élnünk,mert még akkor megmaradhat valami normál viszony,egyébként kinyírnánk egymást.Vélemény?