Rossz ember vagyok, hogy nem vagyok hajlandó a saját életem beáldozni a "család" oltárán, még ideiglenesen sem?

Már írtam ide hasonló kérdést, most ismét felétek fordulok (nincs kivel megbeszélnem), megpróbálom egyszerűsítve leírni.

Édesapám, szegény, meghalt. Rossz anyagi helyzetben éltünk tizenéve. Utolsó pár évben nem is nagyon törődött a hitelekkel, csekkekkel, adósságokkal, ahogy romlott az egészsége. Anyámnak az ilyenekhez "nem volt türelme".

Így mostanra, temetés utánra, uszkve 8-9 milliós hitel van rajtunk, és 2 ház, melyek eladhatatlanok a jelenlegi helyzetben, az egyik pedig még kiadhatatlan/lakhatatlan állapotban is van perpill.

A történethez szervesen kapcsolódik, hogy nekem a családommal (szüleim, bátyám) nem volt felhőtlen kapcsolatom évek óta. Apám egészségi okok miatt sokat veszekedett velünk, MLM rendszerekben herdálta a pénzt, ha szóltunk neki, kértük, ne tegye, úgy lehordott minket, hogy iszonyú mély sebeket hagyott, még így sem tudom elfelejteni, hogy meghalt.

Anyámnak bátyám volt mindig a kedvence, mi nehezebben találtuk meg a közös hangot, és akkor is csak ideiglenesen. Velem szemben mindig bátyámat védte, aki közelebb is lakik sokkal, haza is jár gyakorta. Bátyám és én nem tartottuk a kapcsolatot, szerettem volna de ő nagyon szűkszavú velem mindig.

Engem szüleim kb. 20 éves korom óta alig, majd 22 éves korom óta nem támogattak. Eltartottam magam, ahogy tudtam. Nyáron jött egy kitűnő állásajánlat, és a levél, hogy felvettek MA-ra. Anyám akkor zsarolt, lehordott ("szart se ér a BA-d" sic!), veszekedtünk HÓNAPOKIG, előtte belehajszolt a nyelvvizsgába, jelentkezési lapba az MA felvételihez, pedig nem úsztam a pénzben.

Végül elfogadtam az állást. Soha boldogabb nem voltam, anyám soha nem bánta meg előttem kemény szavait.

Most, természetesen kellenék. Tudom, gonosz és egyesek szerint lelketlen vagyok, de nagyon nehéz így erkölcsi, lelki közösséget érezni a családdal.

Bátyám (mint "családfő") elvárja(!), hogy minden hétvégén hazajárjak (6000 Ft egy retúrjegy) és minden(!) megtakarításomról mondjak le 3-4 hónapig minimum, hogy anyánkat kihúzzuk a szarból. Természetesen így párommal is alig találkoznék (még nem lakunk együtt), amit bátyám csak hidegen úgy kommentált: majd hétköznap este látjátok egymást (neki nincs párja).

Emellett anyám minden ötletemre (pénzbeosztás, antik bútorok eladása, segélykérelmezés,stb.) csak a nem-nem-nemet szajkózza, kifogásokkal (túl büszke, nem tudja jó áron eladni a családi bútorokat, stb.)

Rossz ember vagyok, ha nem akarom a saját boldogságom, boldogulásom teljesen beáldozni, még 3-4(?) hónapra sem?

Kompromisszumot akarok kötni, de akkor ellenem fordulnak mind a ketten.

Tudom hogy gyász, tartson össze a "család", de így legszívesebben kirohannék a világból és soha hátra nem néznék.....